 | Útmutató |
|
A KERESZTÉNY IMÁRÓL
Ez a fejezet a lelki életről szól, ima- és elmélkedési formákat ajánlva – sohasem kizárólagos igénnyel, de mindig az Egyház útmutatása szerint – a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tagjai számára. Mielőtt azonban elsajátítanánk az alábbiakban vázolt formákat és módszereket, fontos megismerkednünk a Hittani Kongregáció 1989. évi, a keresztény elmélkedés néhány szempontjáról szóló nyilatkozatának egyes részleteivel, amelyek hiteles eligazítást nyújtanak számunkra. Fontossága miatt e dokumentumot a későbbiekben is idézni fogjuk, KE megjelöléssel.
A keresztény imát mindig a keresztény hit struktúrája határozza meg, amelyben maga az isteni igazság és a teremtés igazsága tükröződik vissza. Ezért, helyesen kifejezve, olyan formát ölt, mintha ember és Isten között személyes, bensőséges és mély párbeszéd lenne. Ezzel kifejezi a megváltott személyek közösségét a Szentháromság személyeinek belső életével. Ebben a közösségben, mely a keresztségen és az Oltáriszentségen, az Egyház életének forrásán és csúcspontján alapszik, olyan magatartásbeli átalakulás foglaltatik benne, amely kiáramlás az én-ből, az isteni Te felé. Ennél fogva a keresztény ima mindig egyidejűleg hitelesen személyes és közösségi természetű. Elkerüli a személytelen, illetve az énre összpontosított technikákat, amelyek olyan automatizmusokat tudnak létrehozni, melyek következtében az imádkozó a bensőséges spiritualizmus foglya marad, és képtelen
a transzcendens Isten felé irányuló szabad nyitottságra. Az Egyházban az új elmélkedési módszerek legitim keresésénél mindig szem előtt kell tartani, hogy a hiteles keresztény imádság lényegi tulajdonsága két szabadság találkozása: az Isten határtalan szabadságának találkozása az ember behatárolt szabadságával…
Jézus imájának letéteményese az Egyház („ti így imádkozzatok” Mt 6,9) és ennek következtében a keresztény imádság, akkor is, ha magányban születik, valójában mindig
„a szentek közösségének” körében történik, amelyben és amellyel együtt imádkozunk mind nyilvános, illetve liturgikus formában, mind személyes magányban. Ezért az imának mindig az imádkozó Egyház hiteles szellemében kell beteljesednie, vagyis az Egyház vezetésével, hogy adott esetben, a tapasztalaton nyugvó szellemi irányban valósulhasson meg.
A keresztény ember, akkor is, ha egyedül, magányban imádkozik, tudatában van annak,
hogy mindig Krisztus társaságában, a Szentlélekben imádkozik, az összes szentekkel együtt,
az Egyház javára…
Természetesen a keresztény hívőnek szüksége van arra, hogy meghatározott időkben visszavonuljon elmélyedésre és Isten közelében saját útjának a megtalálására. Azonban adva van teremtményi jellege, azé a teremtményé, aki tudja, hogy csak a kegyelemben van biztonságban, és akinek Isten felé való közeledési módja nem alapszik a szó szoros értelmében vett valamilyen technikán. Ez ellentmondana az Evangélium által megkívánt gyermeki léleknek. A hiteles keresztény misztikában semmi sincs, amit technika segítségével lehet átélni: az mindig Isten ajándéka, s ha valaki részesül belőle, méltatlannak érzi magát…
Az Egyház által tanított keresztény ima változatosságában és gazdagságában minden hivőnek keresnie kell, és minden hivő meg is találhatja a saját útját, a saját imádkozási módját; mindezek a személyes utak azonban végül egy mederbe terelődnek, amely az Atyához vezet, és amelyről Jézus Krisztus mondta nekünk, hogy van. A saját út keresését ezért nem tetszésünk szerint folytathatjuk, hanem a Szentlélek vezetése által, aki Krisztuson keresztül az Atyához visz el bennünket. (KE 3. 7. 23. 29.)
A BIBLIA TANULMÁNYOZÁSA
A kinyilatkoztatás és az imádság között szoros kapcsolat van. Ezért ajánlja az Egyház a keresztény imádság forrásaként mindig a Biblia olvasását, és ezért buzdít ugyanakkor az imádság által a Szentírás mélyebb értelmének feltárására, „azért, hogy megvalósulhasson a beszélgetés Isten és az ember között; miután hozzá beszélünk, amikor imádkozunk és őt hallgatjuk, amikor az isteni kinyilatkoztatásokat olvassuk.” (KE 6.)
A Biblia tanulmányozásának, a bibliai szövegekről való közös beszélgetésnek, különböző formái vannak. Mindegyik lényege, hogy Isten Igéjét együtt tárjuk fel egymásnak.
Nem a beszélgetés vagy a vita fontos ilyenkor a Biblia szövegeiről, hanem hogy közösen figyeljünk az „Üzenetre” és az Úr jelenlétének megtapasztalására.
Az együttlétet mindig imával vagy énekkel kezdjük. Különösen javasolt ilyenkor a Szentlélek segítségét, közreműködését kérni. Például:
Hűséges Istenünk. A Szentírás szavai által hívsz össze minket.
A Te Igéd szól a mi életünkben és világunkban,
hogy megtaláljuk az igazság és a béke útját.
Nyisd meg szívünket és értelmünket Üzeneted előtt.
Énekek a Szent vagy, Uram! (Hozsanna) népénektárból:
SzVU 102 Szentlélek Isten, szállj le ránk
SzVU 197 Jöjj, Szentlélek Istenünk
SzVU 259 Jöjj, Szentlélek Úristen
SzVU 143 Előtted, Jézusom, leborulok
Ezután egy kijelölt résztvevő az előre kiválasztott szövegrészt lassan és tagoltan felolvassa.
A felolvasott szövegrészt a Perjel vagy az egyik jelenlévő paptestvér magyarázza, értelmezi. Õ vezeti a szöveg és értelmezés nyomán kibontakozó beszélgetést is, melynek az egzegetikai kifejtésen túl, mindig gyakorlati irányba kell mutatnia, élethelyzetekre vonatkozó üzeneteket közvetítenie.
A magyarázat és beszélgetés után, az együttlétet mindig imával vagy énekkel fejezzük be. Például:
Jézus Krisztus, köszönjük, hogy szóltál hozzánk:
Igéd közösséget alkot,
Igéd vigasztal és gyógyít,
Igéd megbocsájt és nem ítél el,
Igéd bátorságot ad és reményt fakaszt,
Igéd hidat ver és közelebb hoz minket egymáshoz.
Urunk, add, hogy ne csak halljuk,
de éljük és hirdessük is szent Igédet.
Énekek a Szent vagy, Uram! (Hozsanna) népénektárból:
SzVU 119 Leborulva áldlak
SzVU 227 Kegyes szemmel nézz ránk
SzVU 162 Üdvözlégy Mária, Isten szülője
ZSOLTÁROS IMÁDSÁG
Maga a Biblia ad útbaigazítást arra nézve, hogy annak, aki elfogadja a bibliai kinyilatkoztatást, hogyan kell imádkoznia. Az Ószövetség csodálatos imagyűjteményt tartalmaz, amely Jézus Krisztus egyházának hosszú évszázadain át is élő maradt, és abban a hivatalos imádkozás alapjává vált: a Dicsőítő énekek, vagy a Zsoltárok könyve. A zsoltár típusú imádságok már a legrégibb szövegekben is megtalálhatók, vagy ismét előkerülnek az Ószövetség újabb szövegeiben. A Zsoltárok könyve imádságai mindenekelőtt Isten nagy cselekedeteit mondják el, amelyeket a választott nép érdekében tett. Izrael ismét megszemléli, fontolóra veszi és jelenvalóvá teszi az isteni csodákat, az imádságokon keresztül emlékezve azokra. (KE 4.)
Hogy a zsoltárolvasást- és imádkozást gyakorolhassuk, az alábbiakban közöljük a 137. zsoltár fordítását, a Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom által kiadott zsoltároskönyvből. Ez a legalkalmasabb a gyakorlásra, mert a szöveget értelmileg hűségesen, ugyanakkor a magyar bibliás stílus szellemét megőrizve, közös recitálásra és éneklésre alkalmas formában tolmácsolja, a liturgikus kiadványok szokása szerint jelölve a szavak hangsúlyát. A zsoltár végén „zsoltárorációt” találunk, amely jól használható elmélkedésre.
Hálát adok neked, Uram, teljes / szívemből *
mert meghallottad az én / szómat.
Az angyalok színe előtt énekelek / neked *
leborulok a te szentélyed / előtt.
Hálát adok a te nevednek irgalmasságodért és hűsé/gedért *
mert felmagasztaltad mindenek fölött a te szent ne/vedet.
Valamely napon segítségül hívlak, meghallgatsz / engem *
és megsokasítod az erőt az én / lelkemben.
Valljanak meg téged, Uram, a föld minden kirá/lyai *
midőn szádnak beszédét / hallják.
És énekeljék meg az Úrnak / útjait *
hogy nagy az Úr dicső/sége.
Mert fölséges az Úr † és letekint a kicsi/nyekre *
de a kevélyeket csak távolról / nézi.
Ha szorongatás közepette járok is, te éltetsz engem † és
ellenségeim haragja ellen kiterjeszted a / kezedet *
és megszabadít a te / jobbod.
Az Úr elvégzi, amit énbennem kezdett † Uram, a te irgalmad
örökké/való * ne vesd meg kezednek alko/tását.
Sokasítsd meg erődet a hozzád esdeklők lelkében, Urunk, hogy amint szentélyed előtt leborulva téged szüntelenül imádunk, úgy színed elé eljutva a szent angyalokkal együtt elnyerjük a dicsőséget.
A PSZICHOLÓGIAI-TESTI MÓDSZEREKRÕL
Az emberi tapasztalat azt bizonyítja, hogy a test helyzete és tartása hatást gyakorol az elmélyedésre és a lelkiállapotra. Ez olyan tény, amelyre a keresztény Kelet és Nyugat egyes spirituális írói figyelmet fordítottak.
Megjegyzéseik, még ha utalnak is közös pontokra a keleti, nem keresztény elmélkedési módszerekkel, kerülik a túlzásokat vagy az egyoldalúságot, amelyeket ma gyakran észlelünk a nem kellően felkészült személyek esetében.
Ezek a lelki vezetők átvették ugyan az imádságban való elmélyedést elősegítő elemeket, azonban felismerték viszonylagos értéküket: csak akkor használhatók, ha a keresztény imádság céljainak megfelelően újrafogalmazták őket. Példaképpen, a kereszténységben a böjtölésnek mindenekelőtt a bűnbocsánat-gyakorlás és vezeklés a jelentősége, de már az atyáknál azt a célt is szolgálta, hogy az embert szabaddá tegye az Istennel való találkozáshoz, és a keresztény hívő alkalmasabbá váljék az önmegtagadásra, ugyanakkor nagyobb figyelmet fordítson szűkölködő embertársai iránt.
Az imádságban az egész embernek kell belépnie az Istennel való kapcsolatba, ezért testének is fel kell vennie az elmélyedésre legalkalmasabb helyzetet. Az ilyen testhelyzet szimbolikus módon, a kultúra és az egyéni fogékonyság szerint változóan kifejezheti magát az imádságot. Egyes területeken a keresztények ma nagyobb fokban tudatára ébredtek, hogy a testhelyzet mennyire segítheti az imádkozást.
A keleti keresztény elmélkedés hasznosította a pszichofizikai szimbolizmust, amely a nyugati imádkozásban gyakran hiányosan van jelen. Ez kiindulhat bizonyos testtartásból, de eljuthat odáig, hogy alapvető életműködéseket is felhasznál, mint például a légzés és a szívverés szabályozását. A „Jézus-imádság” gyakorlása például, amely a természetes légzésritmushoz illeszkedik, sokak számára valódi segítséget jelenthet, legalábbis egy ideig. Másfelől azonban ugyanezek a keleti tanítók azt is megállapították, hogy ennek a szimbolizmusnak a használatára nem mindenki egyformán alkalmas, tekintve, hogy nem mindenki jutott el az anyag határaitól a keresett szellemi valóságba. Ha nem megfelelően és helyesen fogják fel, a szimbolizmus akár bálvánnyá is válhat, ami akadályozhatja a lélek Istenhez való felemelkedését. A saját test egész valóságát szimbólumként megélni az ima keretében, még nehezebb feladat: a próbálkozás testkultusszá torzulhat, és annak összes érzését illetően a lelki tapasztalásokkal való hamis azonosulás hibáját eredményezheti.
Egyes fizikai gyakorlatok automatikusan a nyugalom és feloldódás élményét, elégedettségi érzéseket, sőt talán fény- és hőjelenségeket eredményeznek, amelyek a lelki emelkedettség állapotához hasonlatosak. Ha ezeket felcserélnénk a Szentlélek hiteles vigasztalásával, az a lelki út elképzelésének teljesen hibás módjához vezetne. Ha a misztikus tapasztalás tipikusan szimbolikus jelentőségével ruháznánk fel ezeket, amikor a személy erkölcsi magatartása ennek még nem felel meg, egyfajta szellemi skizofrénia állna előttünk, amely végül pszichés zavarokba, és olykor erkölcsi rendellenességekbe torkollna.
Ez nem akadályozza meg azt, hogy a keresztény keletről és a nem keresztény világvallásokból érkező, a ma megosztott és megzavart emberére vonzerőt gyakorló hiteles elmélkedési módokat ne lehetne olyan eszközzel kiképezni, amely segítheti az imádkozót az Isten előtti belső ellazultságban, akár külső megterhelések közepette is.
Mindazonáltal emlékeztetnünk kell arra, hogy az Istennel való egyesülés szokásos módja, vagy pedig a belső emberségnek és az isteni segítség hívásának az a magatartási formája, amelyet az Újszövetség „folytonos imádkozásnak” nevez (vö. 1Tessz 5,17), nem szakad félbe szükségképpen, ha magunkat Isten akarata szerint a munkának és az előttünk álló gondoknak is szenteljük. „Tehát akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek” – mondja nekünk az apostol (1Kor 10,31). A hiteles imádság, mint azt a nagy lelki tanítók állítják, valóban lángoló szeretetet ébreszt a könyörgőben, amely arra készteti, hogy Isten nagyobb dicsőségére együttműködjön az Egyház küldetésében és embertársainak szolgálatában (KE 26–28).
LELKIISMERET-VIZSGÁLAT RENDTAGOKNAK
Kétféle lelkiismeret-vizsgálatot különböztetünk meg. A részleges lelkiismeret-vizsgálatot (examen particulare) és az általános lelkiismeret-vizsgálatot (examen generale). A két lelkiismeret-vizsgálatot hasonlítani szokták a régi harcosok fegyverzeteihez. A részleges lelkiismeret-vizsgálat a kard, amellyel küzdünk, míg az általános lelkiismeret-vizsgálat a pajzs, amellyel védekezünk.
A részleges lelkiismeret-vizsgálat a napi, heti jófeltételeink megvalósítására vonatkozik. A lelkigyakorlat alatt a részleges lelkiismeret-vizsgálat általában a csend megtartására, a napirendi pontok betartására vonatkozik. Az általános lelkiismeret-vizsgálathoz hasznosak az ún. lelkitükrök.
A rendtagok számára kiegészítő lelkitükörként javasolt az alábbi kérdésekben lelkiismeret-vizsgálatot tartani.
1. Õrnek rendelt az Úr. Hűséges voltam az őrállásban? Áthatott az őrálló katona felelőssége, szelleme, lelkisége?
2. Megemlékeztem-e a szentmisén a közösségünkről, rendi elöljáróimról, a Szentföldön élő keresztény testvéreimről, akikért vállaltam a rendi szolgálatot?
3. Elhagytam-e az imádságot, vagy lerövidítettem-e az időtartamát – a betegség idejét leszámítva?
4. Nyugodtan és áhítatosan végeztem-e el a közösség imáit és a többi szóbeli imát?
5. Gyakoroltam-e magam Isten jelenlétében, és gondoltam-e mindennap arra, hogy Isten gyermeke vagyok?
6. Törekedtem-e arra, hogy az első és utolsó gondolatomat mindennap Istennek szenteljem?
7. Naponként végeztem-e a részleges és általános lelkiismeret-vizsgálatot?
8. Helyesen viseltem-e el az aznapi kellemetlenségeket?
9. Elhagytam-e a napi önmegtagadást?
10. Törekszem-e arra, hogy bűnbánó szívem legyen? Rendszeresen végzem szentgyónásaimat?
11. Törekedtem-e mindig a helyes szándékra, azaz mindenben kizárólag Isten dicsőségének a gondolata vezetett-e?
12. Örömmel tölt-e el, hogy a Katolikus Egyház tagja lehetek?
13. Gondolkodásomban, beszédemben, viselkedésemben megőriztem-e az egységet Péter utódjával?
14. Gondolkodásomban, beszédemben, viselkedésemben megőriztem-e az egységet egyházmegyénk Főpásztorával?
15. Gondolkodásomban, beszédemben, viselkedésemben megőriztem-e az egységet rendi elöljáróimmal?
16. Törekedtem-e Rendünk egységének megőrzésére? Bírálatokkal, megjegyzésekkel, kritikákkal a széthúzás szellemét szolgáltam?
17. Az elöljárók által rám ruházott apostoli küldetést áldozatos szívvel végeztem-e?
18. Lelkiismeretesen teljesítettem-e a közösség által rám ruházott apostoli feladatokat?
19. Testvéreimmel való kapcsolatomban a szeretet gyakorlására törekedtem-e?
20. A testvéri helyreigazítás gyakorlása, vagy – amikor ez szükséges volt – elfogadása során megemlékeztem-e a szeretet és a bölcsesség normáiról?
21. Bizonyítom-e tettekkel a lelkesedésemet azáltal, hogy új tagokat szerzek a közösségnek?
22. Tudatában vagyok-e annak, hogy rendi szolgálatom nemcsak imádságból áll, hanem időt, munkát és anyagi áldozatot is jelent?
23. Elhanyagoltam-e a rendi összejöveteleken való részvételt, kibúvókat keresve?
24. Tudatában vagyok-e annak, hogy vallási, társadalmi vagy szakmai kötelezettségeim során fellépő érdektelenségem, meggondolatlanságom, lustaságom vagy hanyagságom miatt kár éri a közösséget?
25. Milyen erőfeszítéseket tettem a céljaim eléréséhez szükséges intellektuális fejlődésem, tanulmányaim és időm optimális kihasználása érdekében?
26. Voltak-e pazarlás, könnyelműség, hiúság, kényelmesség stb. miatt szükségtelen kiadásaim?
27. A mindennapok apró dolgaiban kevésre becsültem-e az áldozatot?
28. Igyekeztem-e napi munkámat úgy beosztani, hogy hatékonyabb legyen, és jobban szolgálja Isten dicsőségét?
29. Dolgozom-e, amikor dolgoznom kellene (ma, most), vagy becsapom magam halasztással, ami megegyezik a mulasztással?
30. Megengedem-e, hogy a lehangoltság uralkodjon rajtam, anélkül, hogy észrevenném: a lehangoltság a Sátán szövetségese?
31. Mindig az olyan ember örömével dolgozom-e, aki tudatában van annak, hogy Isten gyermeke, katonája?