Évközi 16. vasárnap (2008. július 20)

Mt 13, 24-30 

Más példabeszédet is mondott: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? Nem - válaszolta -, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! Hagyjatok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!" 

A Teremtés könyvében arról olvasunk, hogy Noé korában Isten látta, hogy a föld romlott volt, mert minden lény a rossz útjára tért. A rabbinikus irodalom ezt a romlást így magyarázza: nem csak az emberek tértek rossz útra. A vízözön előtt minden elzüllött. Rabbi Jehuda ben Simon azt mondta hallgatóinak, hogy ebben a korban az állatvilág is a romlás útjára tért, olyannyira, hogy a kutya a farkassal közösült, a kakas pedig a pávával. Még a szántóföld is eltévelyedett, s ha tiszta búzát vetettek bele, hát konkolyt termett (vö. Kommentar aus Talmud, I. 667). Ezért Isten úgy határozott, hogy vízözönt bocsát a földre és eltöröl minden testet, amely az ég alatt létezik (vö. Ter 6, 17). Az Ószövetségben egy keményen büntető Isten képe tárul elénk. 

Az Újszövetségben Jézus, a konkolyról szóló példabeszédben, az irgalmas Isten képét állítja elénk, amikor szolgáinak megtiltja, hogy kitépjék a konkolyt: nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! 

Mit vihetünk magunkkal ezen a vasárnapon Jézus szavaiból? 

Mindenek előtt megemlíteném, hogy gyakran találkozunk téves buzgalomtól vezérelt szolgákkal, akik elhagynák a csecsemő keresztelését, de ha már, akkor is csak az elit katolikusok gyermekeit keresztelnék meg. Ezek a szolgák képesnek és alkalmasnak ítélik önmagukat arra, hogy megállapítsák – a Gazda megkérdezése nélkül! –, hogy ki tekinthető „jó” katolikusnak és ki nem. Az effajta ítélkezést talán jó lenne az Úristenre bízni, aki felkelti Napját jókra és gonoszokra egyaránt. Mindemellett ezek a szolgák nagy buzgalommal nekiállnak gyomlálni. A nagy teológus és lelkipásztor, Karthagó szent püspöke nem akarta az Úr tanítását felülbírálni. Ennek megfelelően Jézus álláspontjára helyezkedett és ő is azt tanította: Hagyjatok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! 

Egy másik gondolatot is magunkkal vihetünk a példabeszédet hallgatva vagy olvasva. Ránk is érvényes, hogy a hitetlenekkel együtt kell élnünk ebben a világban. Ez nem jelenthet persze közömbösséget, hanem azt, hogy nekünk keresztényeknek világítani kellene a sötétben járóknak. 

Ám az is kicseng a példabeszédből, hogy az Egyház közössége, amely még a földön él, szüntelenül ki van téve az ellenség támadásának. A sátán mindent bevet, hogy zavart keltsen Isten országában. Ez a nyakas ellenség jól tudja, hogy kevés ideje van hátra (Jel 12, 12), és ezért minden tartalék töltényét elpuffogtatja az Egyházra. Ám tudjuk, vergődő, vesztes ellenségről van szó. Ezt a hitet erősítik bennünk a húsvéti szekvencia szavai: „élet Ura a sírból felkél, és győztesen él.”  

Végül félreérthetetlenül tanítja a példabeszéd, hogy a tiszta búza és a konkoly növekedésének időszakát az Úr napja zárja le. Ezen a napon elkülönítik majd azokat, akik az Úrhoz tartoznak, és azokat, akik az ellenség bérenceiként, jó pénzért, konkolyt hintettek Isten szántóföldjébe. A végítéleten világossá válik majd, ki az, aki a kárhozatra kerül, és ki léphet be a mennyek országába. Ezt a tanítást manapság gyakran szőnyeg alá söprik. Nem volna szabad Jézus tanítását elkenni.