Húsvét 3. vasárnap, 2008. április 6.

Lk 24, 13-35

Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt. Az eseményekről beszélgettek. Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De szemük képtelen volt felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?" Elszomorodtak, megálltak. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” - kérdezte. „A názáreti Jézus esete - felelték -, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek. Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.” Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?" Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak. Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt. Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől. „Hát nem lángolt a szívünk - mondták -, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?" Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat. Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor. 

A mai evangéliumi szakasznak egyszerűen ezt a címet adhatjuk: Az emmauszi tanítványok. Két okból is így nevezhetjük őket. Egyrészt azért, mert Emmausz felé tartottak. Az ókori zsidó irodalom úgy tudja, hogy Júdea tartományában két Emmausz nevű település is volt. Az egyik Jeruzsálemtől délre, mintegy 160 stádiumnyira fekszik, s mivel egy stádium átlagban 192 m, ezért nagyjából 32 kilométerről van szó. Azonban az, amelyről ma hallottunk az evangéliumban, valószínűleg az az Emmausz, amelyről Josefus Flavius is említést tesz, és Jeruzsálemtől északnyugatra, mintegy 12 km-re fekszik. - Egyesek tudni vélik, hogy az útitársak közül az egyik, Kleofás, emmauszi volt. Mindenesetre elképzelhető, hogy egyikük vagy éppen mindketten emmausziak voltak, hiszen amikor megérkeztek a házhoz, ahová tartottak, marasztalták útitársukat, akiről még nem tudták, hogy kicsoda, hiszen majd csak bent ismerik fel a kenyértörésnél. Marasztalják és kérlelik: „maradj velünk, mert esteledik és lemenőben már a nap.” Márpedig ha nem egyikük a házigazda, ugyan mi jogon hívták volna meg az idegen férfit egy idegen házba?

Miért, hogy ilyen kedvesen meghívják és megvendégelik az idegent? Hiszen idegennek tartották és ezt ki is mondták: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” (Lk 24, 18b). A kérdésünkre a válasz nem is olyan bonyolult. A szereplők zsidó emberek voltak, és már Mózes emlékeztette a választott népet, hogy bánjanak kedvesen az idegenekkel „hiszen ismeritek az idegenek életét, mivel ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén” (vö. Kiv 23, 9). – Másrészt az úton lévők Jézus-tanítványok voltak és hallották a Mestertől, hogy az utolsó ítéletkor a juhokat jobbjára ülteti majd, ezekkel a szavakkal: „idegen voltam és befogadtatok” (Mt 25, 31). – Harmadszor, az idegen igen nagy élményben részesítette őket. A Talmud előírta, hogy ha valaki egyedül vándorolt, ne léha gondolatokkal foglalkozzon, s ha társaságban mennek, akkor ne üres fecsegéssel múlassák az időt, hanem a Tóra egy része legyen beszélgetésük tárgya. Maga Mózes mondja: „Ezeket a szavakat … vedd szívedre … beszélj róluk, amikor otthon vagy, ha úton jársz …” (MTörv 6, 9). Nos, a tanítványok az idegen kérdésére megmondták, miről beszélgettek. Beszélgetésük témája a Mózes által megjövendölt eljövendő, a Messiás volt. Ehhez a beszélgetéshez csatlakozott az idegen és megtartva a Talmud előírását, maga is az Írás szavaival nyitogatta az értelmüket. Nem is akárhogy. Maguk a tanítványok állapítják meg később: „Hát nem lángolt a szívünk, amikor beszélt az úton, és kifejtette az Írásokat?” (Lk 24, 32).

A mai evangéliumi szakaszt olvasva néha felvetődik az emberben a gondolat, milyen jó lett volna ott lenni az úton és hallgatni őt. Nem kell irigykedni! Hiszen Urunk a húsvéti eseményeket a Szentírás alapján magyarázta meg nekik. Nekünk is lehetőségünk van rá, sőt a Biblia évében külön fel is szólít Egyházunk arra, hogy vegyük kezünkben a Szentírást. Olvassuk mindaddig újra és újra, míg nekünk is lángolni nem kezd a szívünk. Amen.