Fehérvasárnap, 2008. március 30.

Jn 20, 19-31

Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!" E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket." Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad." A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus. A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!" De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem." Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!" Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!" Tamás fölkiáltott: „Én Uram, és Istenem!" Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek." Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben. Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.

Húsvét vasárnapja óta a hét első napja az „Úr napja”. Húsvétvasárnap és nyolc nap múlva – Fehérvasárnap – ismét együtt voltak a tanítványok, amikor az Úr megjelent közöttük. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen az Úr már korábban megmondta:

„Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben,

ott vagyok közöttük" (Mt 18, 20).

Az első alkalommal csak tíz apostol volt együtt. Júdás felakasztotta magát (vö. Mt 27, 5), Tamás pedig nem volt velük. Nem tudjuk, hol volt, de az evangélium szövegéből úgy tűnik, hogy Húsvétvasárnap este ott kellett volna lennie.

„A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz,

nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus” (Jn 20, 24).

Sokszor lemarad az ember valamiről, valami nagyon lényegesről, ha elmulaszt egy találkozást, ahogy ez Tamással is történt. Ugyanez történik azokkal is, akik elmulasztják a vasárnapi találkozást az Úrral. Sokan úgy gondolják, hogy ha szentmise helyett egy kirándulást tesznek a természetben, azzal sokat nyertek. Olyanok is akadnak, akik az Úr meghívásával szemben előnyben részesítik egy rokon, egy barát vagy munkatárs meghívását.

Az Úrral való vasárnapi találkozásról beszélt a múlt évben a Szentatya Bécsben a Szent István dómban. Emlékezetünkbe idézte a tunéziai keresztényeket, akiket rajta kaptak, hogy a tiltott vasárnapi kenyértörésen vettek részt. Láncra verték és a bíró elé hurcolták őket. A bíró megkérdezte tőlük, hogy lehet, hogy a vasárnapi keresztény kenyértörésen részt vettek, noha jól tudják, hogy ezért halálbüntetés jár. Keresztény őseink válasza rövid és tömör volt: „Sine dominico non possumus!“ „Az Úr nélkül nem létezhetünk!” A pápa megmagyarázta, hogy a „dominico” szónak valójában kettős, egymástól elválaszthatatlan jelentése van. Egyik jelentése: ajándék, az Úr ajándéka. Ezt úgy kell értenünk, hogy hitünknek az Úrral, a Feltámadottal való találkozásra ugyanúgy szüksége van, mint Tamásnak, aki kereken megmondta társainak:

„Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát,

ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére,

és oldalába nem teszem a kezem,

nem hiszem" (Jn 20, 25).

A másik jelentése az, hogy itt nem csak egy lelki, egy belső, egy szubjektív érintésről, tapasztalásról van szó. Az Úrral való találkozás kézzelfogható esemény, térben és időben meghatározott hely és idő. Ez a meghatározott idő a „dies dominica” „az Úr napja”, a vasárnap. Ezen a napon jöttek össze kezdettől fogva az apostolok és keresztény őseink is. A tunéziai keresztényeknek Kr.u. 304-ben nem egy parancs teljesítését jelentette a vasárnapi kenyértörésen, szentmisén való részvétel. Nem tudtak nélküle létezni: „Sine dominico non possumus!” Elengedhetetlenül szükségesnek tartották. Semmi szín alatt nem akarták elmulasztani az Úrral való találkozást. Nem akarták kihagyni annak lehetőségét, hogy az Oltáriszentségben lássák és érintsék az Urat. Annyira fontos volt ez nekik, hogy az életüket áldozták érte (vö. XVI. Benedek pápa szentbeszéde 2007. szeptember 9-én a bécsi Szent István dómban).

Szép lenne, ha mi, a 21. század keresztényei sem azt mondogatnánk: vasárnap misére kell mennem, hanem így fogalmaznánk: boldog vagyok, hogy vasárnap az Úr meghívását elfogadhatom és Tamással együtt meghívására így válaszolhatok: „Én Uram, és Istenem!"