Húsvétvasárnap (2008. március 23.)

Jn 20, 1-18

A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.

 

 Mária ott állt a sír előtt és sírt. Amint így sírdogált, egyszer csak benézett a sírba. Látta, hogy ott, ahol Jézus teste volt, két fehér ruhába öltözött angyal ül, az egyik fejtől, a másik lábtól. Megszólították: „Asszony, miért sírsz?” „Mert elvitték Uramat - felelte -, s nem tudom, hová tették.” E szavakkal hátrafordult, s látta Jézust, amint ott állt, de nem tudta róla, hogy Jézus. Jézus megkérdezte: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” Abban a hiszemben, hogy a kertész áll mögötte, így felelt neki: „Uram, ha te vitted el, mondd meg, hova tetted, hogy elvihessem magammal.” Jézus most nevén szólította: „Mária!” Erre megfordult, s csak ennyit mondott: „Rabboni”, ami annyit jelent, mint „Mester”. Jézus ezt mondta neki: „Engedj! Még nem mentem föl Atyámhoz. Inkább menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Mária Magdolna elment, és hírül adta a tanítványoknak: „Láttam az Urat, s ezt mondta nekem. 

Nem volna szabad összetéveszteni az újraélesztést, amelyet az orvosok latin szóval „reanimatio”-nak mondanak és a feltámadást. Az újraélesztés annyit jelent, hogy valakit átmenetileg visszahoznak a földi életbe. Az újraélesztés jellemzője, hogy az érintett személy még egy ideig él, de utána végleg meghal.

A Szentírásban többször olvashatunk ilyen újraélesztésről. Az Ószövetségben olvasunk arról, hogy Illés próféta újraélesztette a szareptai özvegyasszony fiát (vö. 1Kir 17, 20-22). Sunemben egy előkelő asszony meghívta asztalához Elizeus prófétát és gondoskodott róla. Egyszer hirtelen meghalt a sunemi asszony fia. Az asszony elment és elhívta magához Isten emberét. A próféta újjáélesztette a gyermeket (vö. 2Kir 4, 8-37). A rabbinikus irodalomban is olvasunk arról, hogy egyes rabbikról emlegetik, hogy halottakat élesztettek újra (vö. Billerbeck, Kommentar I., 560).

Az Újszövetségben többször találkozunk újraélesztéssel. Jézus megállította a gyászmenetet Naim városka határában, odalépett a halott ifjúhoz és ráparancsolt: „Ifjú, mondom neked, kelj föl!” A halott felült és Jézus átadta őt anyjának (vö. Lk 7, 11-17). Közismert a zsinagóga elöljárójának, Jairus lányának újraélesztése is (vö. Lk 8, 40-56), nem beszélve Lázárról, akinek történetét nagyböjt 5. vasárnapján hallottuk (vö. Jn 11, 1-45.

Az Úr továbbadta ezt a hatalmát az apostolnak, amikor ezt a beszédet intézte hozzájuk: „Menjetek és hirdessétek: Közel van a mennyek országa! A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10, 7-8). És valóban, az Apostolok Cselekedeteiben tanúi lehetünk, amint Szt. Pál gyakorolja ezt a hatalmát. Az apostol hosszú prédikációt tartott. Egy Eutichusz nevű ifjú az ablakban ült, s Pál hosszú beszéde alatt úgy elnyomta az álom, hogy álmában lezuhant a harmadik emeletről. Holtan szedték össze. Pál lement hozzá, ráborult és újraélesztette (vö. ApCsel 20, 9-10).

Napjainkban a műtőkben az újraélesztés, hála Istennek, már mindennapi eseménynek számít.

Egészen más történet a feltámadás. A feltámadás jellemző tulajdonságát Szent Pál apostol így fogalmazta meg a rómaiakhoz írt levelében: „Tudjuk, hogy Krisztus feltámadt a halálból, többé nem hal meg, a halál nem lesz többé úrrá rajta” (Róm 6,9). Hasonlóan fogalmazott Szent Péter is, amikor az első Pünkösd napján Dávid királyt idézte: „Örül hát szívem és nyelvem énekel, sőt testem is reményben nyugszik el. Mert nem hagyod a lelkem az alvilágban, nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet” (ApCsel 2, 26-27).

Az újraélesztés tanúiról sokat ír a Szentírás. A gyászolók, akik kikísérik a naimi ifjút, a szülők és a siratók Jairus házában, Lázár esetében a testvérei, Betánia lakói és a Jeruzsálemből jövő zsidók. De ugyan kik a feltámadás tanúi?

Ma reggel – olvastuk az evangéliumi szakaszban – éppen a harmadik napon, kimentek az asszonyok a sírhoz. Az ősi zsidó felfogás szerint a lélek három napon át vissza-visszajár a sírhoz, mert úgy vélekedik, esetleg visszatérhet a testbe. Az asszonyok bementek a sírba és látták a helyet, ahol az Úr teste nyugodott. Egy angyallal találkoztak. Megrémültek. Az angyal azonban így bátorította őket: „Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta. Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol nyugodott! Aztán siessetek, vigyétek hírül tanítványainak: Feltámadt a halálból, előttetek megy Galileába. Ott viszontlátjátok. Íme tudtotokra adtam" (Mt 28, 5-6). Tehát az első tanú az angyal.

Amint az angyal szavait meghallották, „Gyorsan otthagyták a sírt, és félelmükben meg nagy örömükben is siettek, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak.” A tanúk második csoportja a sírnál járt asszonyok.

Útközben találkoztak magával az Úrral, aki megerősítette az angyal szavait és felszólította a Magdolnából való Máriát: „Menj el testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (Jn 20, 17). A harmadik tanú maga az Úr, aki megjelent az asszonyoknak, majd az apostoloknak, és később Szent Pál elmondása szerint „több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak” (1Kor 15, 6).

Az asszonyok mindent elmondtak az apostoloknak. De azok „üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik” (Lk 24, 11). Mégis, Péter „menten felkelt” – írja Szent Lukács. Ugyanis az előírás szerint mezítláb a földön sivahot ült, vagyis gyászolt. Nem egyedül szaladt a sírhoz, hanem a tanítvánnyal, akit Jézus szeretett. Mennie kellett Jánosnak is, hiszen a Tóra azt tanítja, hogy két vagy három tanú vallomását lehet elfogadni (vö. MTör 17, 6). Az asszony vallomásának nem volt hitele, mint ahogy az iszlámban ma is csak két asszony vallomása ér fel egy férfiéval. Az apostolok kiérve a sírhoz tanúi voltak az üres sírnak. Tanúk tehát az apostolok, akik látták az üres sírt, majd találkoztak a feltámadott Úrral, beszéltek és ettek vele.

De vannak hivatalos tanúk is. Az őrök hivatalból tanúskodnak a történtekről. Ám amikor elmondták a főpapoknak és a véneknek a történteket, azok azt határozták – írja Szent Máté –, hogy adnak egy csomó pénzt a katonáknak és meghagyták nekik: »Mondjátok, hogy éjnek idején, amíg mi aludtunk, odajöttek a tanítványai és ellopták« (Mt 28, 12-13). Mire Szent Ágoston megjegyezte: Bizony, hogy ti aludtatok, amikor ez kitaláltátok. Ha ugyanis az őrök aludtak, hogyan tanúskodhatnak arról, hogy az apostolok ellopták a testet? Ha pedig ébren voltak, ugyan miért nem akadályozták meg a lopást? – Az őrök egy csomó pénzt kaptak. Ugyan jól tudjuk vannak emberek, akiket pénzért mindenféle hazugságra rá lehet venni. De végül is a főpapok és a nép vénei is tanúk, hiszen nem csak az őröket vették meg, hanem ezzel a pénzzel arról is tanúságot tettek, hogy tudják, mi történt.

Az örömhír tanúi tehát az angyalok, az asszonyok, az apostolok, az őrök, a főpapok és a nép vénei. Persze kérdés, hogy miért érdekes számunkra, hogy 2000 évvel ezelőtt valaki nem csak egyszerűen újjáéledt, hanem feltámadt? A kérdésre így válaszol a rómaiakhoz írt levél: „ha halálának hasonlóságában egybenőttünk vele, úgy leszünk feltámadásában is” (Róm 6, 4). Vagyis Jézus feltámadása a mi feltámadásunk garanciája. Vele együtt fogunk feltámadni mi is.