Nagyböjt 4. vasárnap (2008.március 2.)

Jn 9, 1-41

Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?" Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei. Nekünk - amíg nappal van - annak a cselekedeteit kell végeznünk, aki elküldött engem. Mert eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Amíg a világban vagyok, a világ világossága vagyok." Ezt mondta, és a földre köpött, sarat csinált a nyállal, és rákente a sarat a vakon született ember szemeire, majd így szólt hozzá: „Menj el, mosakodj meg a Siloám-tavában" - ami azt jelenti: küldött. Az pedig elment, megmosakodott, és már látott, amikor visszatért. A szomszédok pedig, és azok, akik látták azelőtt, hogy koldus volt, így szóltak: „Nem ő az, aki itt szokott ülni és koldulni?" Egyesek azt mondták, hogy ez az, mások pedig azt, hogy nem, csak hasonlít hozzá. De ő kijelentette: „Én vagyok az." Erre ezt kérdezték tőle: „Akkor hogyan nyílt meg a szemed?" Ő így válaszolt: „Az az ember, akit Jézusnak hívnak, sarat csinált, megkente a szemeimet, és azt mondta nekem: Menj a Siloámhoz, és mosakodj meg. Elmentem tehát, megmosakodtam, és most látok." Megkérdezték tőle: „Hol van ő?" „Nem tudom" - felelte. Ezt a nemrég még vak embert a farizeusok elé vezették. Az a nap pedig, amelyen Jézus a sarat csinálta, és megnyitotta a szemét, szombat volt. Ekkor a farizeusok is megkérdezték tőle, hogyan jött meg a látása. Ő ezt mondta nekik: „Sarat tett a szemeimre, aztán megmosakodtam, és most látok." Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: „Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot." Mások így szóltak: „Hogyan tehetne bűnös ember ilyen jeleket?" És meghasonlás támadt köztük. Ezért ismét a vakhoz fordultak: „Te mit mondasz őróla, hogy megnyitotta szemedet?" Ő azt mondta, hogy próféta. A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt, és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, és meg nem kérdezték tőlük: „A ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? Akkor hogyan lehetséges, hogy most lát?" Szülei pedig így válaszoltak: "Azt tudjuk, hogy ez a mi fiunk, és hogy vakon született, de hogy most mi módon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta meg a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek meg, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról." Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól, mivel a zsidók már megegyeztek abban, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, azt ki kell zárni a zsinagógából. Ezért mondták a szülei: „Nagykorú már, tőle kérdezzétek meg." Odahívták tehát másodszor is a nemrég még vak embert, és ezt mondták neki: „Dicsőítsd az Istent: mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös." Erre ő így válaszolt: „Hogy bűnös-e, nem tudom. Egyet tudok: bár vak voltam, most látok." Ekkor megkérdezték tőle: „Mit tett veled? Hogyan nyitotta meg a szemedet?" Ő így válaszolt: „Megmondtam már nektek, de nem hallgattatok rám. Miért akarjátok ismét hallani? Talán ti is a tanítványai akartok lenni?" Megszidták, és ezt mondták: „Te vagy az ő tanítványa, mi a Mózes tanítványai vagyunk. Mi tudjuk, hogy Mózeshez szólt az Isten, de erről azt sem tudjuk, hogy honnan való." Az ember így válaszolt nekik: „Ebben az a csodálatos, hogy ti nem tudjátok, honnan való, mégis megnyitotta a szememet. Tudjuk, hogy az Isten nem hallgat meg bűnösöket; de ha valaki istenfélő, és az ő akaratát cselekszi, azt meghallgatja. Örök idők óta nem hallotta senki, hogy valaki megnyitotta volna egy vakon született ember szemét. Ha ő nem volna Istentől való, semmit sem tudott volna tenni." Erre így feleltek neki: „Te mindenestől bűnben születtél, és te tanítasz minket?" És kiközösítették. Meghallotta Jézus, hogy kiközösítették, és amikor találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel te az Emberfiában?" Ő így válaszolt: „Ki az, Uram, hogy higgyek benne?" Jézus így felelt neki: „Látod őt, és aki veled beszél, ő az." Erre az ember így szólt: „Hiszek, Uram." És leborulva imádta őt. Jézus pedig ezt mondta: „Én ítéletre jöttem e világra, hogy akik nem látnak, lássanak, és akik látnak, vakká legyenek." Meghallották ezt azok a farizeusok, akik a közelében voltak, és ezt kérdezték tőle: „Talán mi is vakok vagyunk?" Jézus ezt mondta nekik: „Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, mivel azonban most azt mondjátok: látunk, megmarad a bűnötök."

Amikor a tanítványok egy születésénél fogva vak emberrel találkoztak, megkérdezték az Urat: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?"

A Jézus korabeli zsidó teológia a sérült emberek két fajtáját ismerte. A sérült ember szenvedését vagy úgy tekintették, mint „szeretetből fakadó próbatételt” vagy, mint „a bűnért járó büntetést”. A „szeretetből való próbatételt” abból vélték felismerni, hogy a sérült embert sérülése nem gátolta a Tóra tanulmányozásában és az imádságban. A „büntetés” a bűn következménye volt. A büntetés mértéke megfelelt a bűn nagyságának. Ezt Jézus ezekkel a szavakkal fogalmazta meg: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Mk 4,24).

Mivel a vakság a dolog természeténél fogva meggátolta a vak embert a Tóra tanulmányozásában, érthető volt, hogy a tanítványok valami bűnt sejtettek a szerencsétlen ember vaksága mögött. Erre utal kérdésük is: „Mester, ki vétkezett?” De hát kinek a vétkéről lehet itt szó? Hiszen vakon született. A rabbinikus bölcsek között sokan voltak, akik nem zárták ki annak lehetőségét, hogy valaki már anyja méhében vétkezett. Ezért teszik fel a kérdést: „Ez vétkezett?” Ám mivel más bölcsek úgy vélték, hogy mivel a magzat nem vétkezhet az anyaméhben, ezért a bűn, amelynek következménye ez a szenvedés, a szülök vétkére vezethető vissza. Így érthető a tanítványok kérdésének a második része: „Vagy a szülei vétkeztek, hogy vakon született?” Ez a gondolatmenet manapság tőlünk sem egészen idegen. Gondoljunk azokra, akik vétkes szexuális kapcsolataikban HIV fertőzést szednek össze. És bizony nem egyszer szegény utódok már az anyaméhben sérülnek szüleik vétke miatt.

De Jézus válaszából világosan kicsendül, hogy nem „a bűnért járó büntetésről” van szó. „Nem ő vétkezett, nem is a szülei” – felel nekik Jézus. Akkor csak a másik lehetőség áll fenn, vagyis „a szeretetből fakadó próbatétel.” És valóban ezt fogalmazza meg a Mester: „azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei”, vagy más szóval, hogy nyilvánvalóvá legyen rajta Isten szeretete.

Jézus megváltó kereszthalála után már nekünk sem szabad a sérült ember szenvedése mögött a bűnt kutatni. A Katolikus Egyház Katekizmusa az Írás szavaival tanít bennünket: „Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket” (Mt 8, 17), majd egy pár sorral lejjebb így fogalmaz: „Krisztus a kereszten magára vette a rossz valamennyi terhét” (KEK 1505). Most a böjti időben az Úrnak erre a végtelen szeretetére emlékezünk és próbáljuk felfogni.

De legyünk óvatosak! Az elmondottak nem azt jelentik, hogy Urunk megváltó kereszthalála óta nincs szenvedés, nincs baj, nincs betegség, nincsenek sérült emberek! Mindez ma is van, amint ezt mindannyian megtapasztaljuk. Csakhogy már nem büntetésről, hanem szeretetből fakadó próbáról van szó. A Zsidókhoz írt levél szerzője ezt így fogalmazta meg: „Fiam, ne vedd kevésbé az Úr fenyítését, s ne csüggedj el, ha korhol. Mert megfenyíti az Úr, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.” (Zsid 12, 6-7). Valójában, más szavakkal ugyan, de ugyanezt írja Szent Péter apostol első levelében, amikor azt írta: „Szeretteim, ne lepődjetek meg azokon az égő fájdalmakon, amelyek megpróbáltatásul értek benneteket, mintha valami hallatlan dolog esett volna veletek. Ehelyett inkább örüljetek, hogy részetek lehet Krisztus szenvedéseiben, hogy dicsősége megnyilvánulása napján majd ujjongva örülhessetek.” (1 Pt 4, 12-13). Összefoglalva: Szent Jakab boldognak nevezi azokat, akik türelemmel viselik nyavalyájukat, szenvedésüket, betegségeiket, bajaikat. „Boldognak mondjuk azokat, akik hűségesen kitartanak a szenvedés elviselésében. Hallottatok Jób türelméről, és tudjátok az Úr célját is, hiszen az Úr igen irgalmas és könyörületes.” (Jak 5, 10-11).