Nagyböjt 3. vasárnap (2008. február 24.)

Jn 4, 5-42

Odaért Szamaria egyik városához, Szikarhoz, ez annak a földnek a közelében volt, amelyet Jákob fiának, Józsefnek adott. Ott volt Jákob kútja. Jézus elfáradt az úton, azért leült a kútnál. A hatodik óra felé járt az idő. Egy szamariai asszony odament vizet meríteni. Jézus megszólította: „Adj innom!” Tanítványai ugyanis bementek a városba, hogy élelmet szerezzenek. A szamariai asszony így válaszolt: „Hogyan? Zsidó létedre tőlem, szamariai asszonytól kérsz inni?" [A zsidók ugyanis nem érintkeztek a szamariaiakkal.] Jézus ezt felelte neki: „Ha ismernéd Isten ajándékát, s azt, aki azt mondja neked: Adj innom, inkább te kértél volna tőle, s ő élő vizet adott volna neked." „Uram - mondta erre az asszony -, hiszen vödröd sincs, a kút pedig mély. Honnan vehetnél hát élő vizet? Csak nem vagy nagyobb Jákob atyánknál, aki ezt a kutat adta nekünk, s maga is ebből ivott a fiaival és állataival együtt?" Jézus azt mondta neki feleletül: „Aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik. De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé, mert a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne." Erre az asszony kérte: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen ide járnom meríteni." Jézus így válaszolt: „Menj, hívd el a férjedet, és gyere vissza!" „Nincs férjem" - felelte az asszony. Jézus erre azt mondta neki: „Jól mondtad, hogy nincs férjed, mert volt ugyan öt férjed, de akid most van, az nem férjed. Így igazat mondtál." „Uram - válaszolta az asszony -, látom, próféta vagy. Atyáink ezen a hegyen imádták az Istent, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell imádni." „Hidd el nekem, asszony - mondta Jézus -, elérkezik az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogják imádni az Atyát. Ti azt imádjátok, akit nem ismertek, mi azt, akit ismerünk, mert az üdvösség a zsidóktól ered. De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar. Az Isten lélek, ezért akik imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk." Az asszony azt felelte rá: „Tudom, hogy eljön a Messiás, azaz a Fölkent, s amikor eljön, mindent tudtunkra ad." Jézus erre kijelentette: „Én vagyok az, aki veled beszélek." Közben visszatértek tanítványai, s meglepődtek rajta, hogy asszonnyal beszélget. De egyikük sem mondta: „Mit akarsz tőle?" Vagy: „Miért beszélgetsz vele?" Az asszony otthagyta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek: „Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?" Az emberek kitódultak a városból, és odasereglettek hozzá. Közben a tanítványok kérték: „Mester, egyél!" De ő azt felelte: „Van eledelem, csak nem tudtok róla." A tanítványok erre tanakodni kezdtek egymás közt: „Csak nem hozott neki valaki enni?" Jézus erre megmagyarázta: „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott. Vagy nem így beszéltek: Még négy hónap, és itt az aratás? Nos, azt mondom nektek: Emeljétek fel szemeteket, és nézzétek meg a szántóföldeket: már megértek az aratásra. Az arató már most megkapja bérét, s termést gyűjt az örök életre, hogy együtt örüljön, aki vet, azzal, aki arat. Mert igaza van a szólásmondásnak: Más vet és más arat. Nos, azért küldtelek benneteket, hogy learassátok, amit nem ti munkáltatok. Mások fáradoztak, s ti az ő munkájukba álltatok bele." Abból a városból sokan hittek benne a szamariaiak közül, az asszony szavára, aki tanúsította: „Mindent elsorolt, amit csak tettem." Amikor a szamariaiak odaértek hozzá, kérték, hogy maradjon náluk. Két napig ott is maradt. S az ő szavát hallva még többen hittek benne. Meg is mondták az asszonynak: „Most már nem a te szavaidra hiszünk, mert magunk is hallottuk, és most már tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője."

Az apostolok meglepődtek rajta, hogy asszonnyal beszélget. A régi zsidóknál nem volt szokás, hogy a férfi asszonnyal beszélgessen a nagy nyilvánosság előtt. A Talmud elmeséli, hogy egy alkalommal a galileai Jose rabbi úton volt. Találkozott Meir rabbi feleségével és megkérdezte tőle: „Melyik úton kell Lyddiába menni?” Az asszony így válaszolt: „Ostoba Galileai! Nem tanítottak meg rá a bölcsek, hogy ,Ne sokat beszélj az asszonyokkal?’ Csak ennyit kellett volna mondanod: ,Merre Lyddia felé?’” (Erubin 53a).

Az iszlám országokban nagyon radikális a nemek elkülönítése a nyilvánosság előtt. Betsy Udink, 30 évig élt iszlám országokban. Mint a Pakisztánban szolgáló holland nagykövet felesége, „Allah és Éva” címen könyvet írt az iszlám és a nő viszonyáról. Elmondja, hogy az asszonyok és lányok állandó rettegésben élnek, hogy az apjuk vagy a férjük a Korán és a család becsületének nevében gyötörni, kínozni fogja őket vagy akár meg is fogja ölni. Így ír: „Az iszlám társadalom kétarcú. Kifelé az emberek látszólag szabadon és normálisan élnek. Ám amit a kívülálló nem láthat, az apáktól uralt otthonokban, a vallási fanatikusoktól uralt falvakban, a női börtönökben az asszonyokat és a lányokat embertelenül elnyomják.” (2. kiadás, München, 2007, 75. old.).

A nyugat keresztényellenes liberalizmusa, mint mindent, ezt a kérdést is gazdasági szemmel nézi. Plakátok és reklámok a női nemet megalázva hirdetik árucikkeiket. A nőnek csak akkor van értéke, ha testén a férfi kiélheti erotikus vágyait. Szemükben a nő csak addig ér valamit, amíg élvezeti tárgyként „használhatják”. Így fogalmazta ezt meg 2004-ben egy szocialista miniszterelnök: „Aki egyszobás lakással rendelkezik, kétszobásat akar, aki kettővel, az hármat, aki hárommal, az családi házat szeretne. És akinek egy öregecske felesége van, annak joga van egy fiatalabbra." (Tévéinterjú 2004 szeptember) Egyesek úgy tudják, hogy az illető is már háromszor váltott.

A katolikus Egyház mindig újra és újra felemelte a hangját a nők emberi jogai és méltósága mellett.

XII. Pius pápa számtalan beszédében, Mindszenty József kemény írásaiban emelte fel hangját a női nem méltóság mellett, akkor, amikor a tömeggyilkos Sztálin Djilas-sal szemben védelembe vette a Vöröshadsereg katonáit, akik Jugoszláviában ezrével erőszakolták meg a nőket. „Meg kell érteni – mondta a generalisszimusz –, ha katonák ezer kilométereket tettek meg vérben gázolva, akkor örömüket keresik egy nőn és néhány apróságot magukkal visznek. A nők vegyék megtiszteltetésnek, hogy hősök játszadoznak velük.” (Milovan Djilas, Gespräche mit Stalin, Frankfurt, 1962, 122-123).

Az Egyház újra és újra hangsúlyozza, hogy a férfi és a nő az életben tevékenyen együtt kell működjön, ám ez nem jelenti azt, hogy különbségük antropológiai valóságát el lehet kenni. Amikor a Hittani Kongregáció ezt tanította, gúnyolódva és felháborodva szólalt meg a sajtó. Az a sajtó, amely nem tudta eleget dicsőíteni azt a kommunizmust, amelyről a prágai rádió így nyilatkozott: „A kommunista rezsim valóban nem tett semmi különbséget a férfi és a nő között. Munkában, a mindennapi életben, nem beszélve a börtönökről, fizikailag és pszichikailag egyformán hajtotta őket.” (Tomas Bursik, Wir haben viel Zeit verloren - aber mit uns selbst; Radio Praha, 13.03.2007).

XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikájában ez ellen a brutalitás ellen tiltakozott. VI. Pál pápa külön bizottságot hívott létre, amelynek feladata korunknak ezeket a nőellenes problémáit kivizsgálni. II. János Pál pápa 1987-ben Mulieris dignitatem kezdetű apostoli levelében hosszan írt a női nem méltóságáról és hivatásáról. Ki ne emlékezne a felejthetetlen pápának a nőkhöz írt levelére, amelyben szinte litánia formában ad hálát a női nemért: „Hála neked, nő, aki édesanya vagy, … Hála neked, nő, aki feleség vagy … Hála neked, nő, aki leány és nővér vagy … Hála neked, dolgozó nő … Hála neked, nő, aki szerzetesnő vagy … Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy!” (II. János Pál pápa levele a nőkhöz a Nők IV. Világkonferenciája – Peking 1995. szeptember – alkalmából). Mondanom sem kell, még meg sem száradt a levélen a Szentatya aláírása, a sajtó és az egyházellenes propaganda már is szót emelt a nők érdekében. „Ugyan mit képzel a pápa? Egy modern nő nem fog a bölcső mellett üldögélni… Egy modern nő ne legyen feleség’, hanem egy önálló független személy.” „Micsoda ostobaság ilyet mondani: Hála neked, nő, azért, hogy nő vagy! Vajon nem tudja a pápa, hogy az ember vidáman átoperáltathatja magát férfivá?” – gúnyolódik Uta Ranke-Heinemann „A pápa, a bíborosok és az asszonyok” c. szatírájában (Schlingensief-Festival Frankfurt 15. 9. 2003).

A napokban konferenciát tartottak Rómában A nők méltóságáról (Mulieris dignitatem) kezdetű apostoli levél kiadásának 20. évfordulója alkalmából. Az értekezlet részvevőihez szólva a Szentatya hangsúlyozta: A kereszténység, amely egyetlen védelmezője a női méltóságnak, elismeri és hirdeti a férfi és a nő azonos méltóságát, küldetését.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy kis történet, amit XVI. Benedek pápa mondott el a kispapoknak a Római Nagyszemináriumban. Bakhita, a csodálatos afrikai szent, akit 5 éves korában raboltak el, majd rabszolgának adtak el, Olaszországban keresztény lett és belépett egy szerzetesrendbe. Már nagyon idős volt, amikor a püspök felkereste a kolostort. A püspök nem ismerte őt, csak látott egy kicsi, töpörödött, fekete bőrű nővért. Csodálkozva kérdezte: „Mit csinál itt kedvesnővér?” Bakhita így válaszolt: „Ugyanazt csinálom, amit Excellenciás Püspök úr.” A püspök csodálkozva rákérdezett: „Mégis mit csinál?” és Bakhita így válaszolt: „Mi mindketten ugyanazt szeretnénk csinálni, tudniillik Isten akaratát teljesíteni.” Lehet valaki püspök vagy szerzetesnő, férfi vagy nő, méltósága és küldetése ugyanaz.