Homília

Bécs, 2008. január 27.

A év – Évközi 3. vasárnap

Mt 4,12-23

Amikor Jézus meghallotta, hogy Jánost börtönbe vetették, visszavonult Galileába. Elhagyta Názáretet, és a tenger melletti Kafarnaumba költözött, Zebulun és Naftali vidékére. Így beteljesedett Izajás próféta szava: „Zebulun és Naftali földje, a tenger menti út a Jordánon túl, a pogányok Galileája, a nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot látott. Világosság támadt azoknak, akik a halál országában és árnyékában ültek.” Ettől fogva Jézus elkezdett tanítani. „Tartsatok bűnbánatot - hirdette -, mert közel van a mennyek országa!” Amikor Jézus a Galileai-tó mellett járt, látott két testvért, Simont, másik nevén Pétert és testvérét, Andrást. Halászok voltak, s épp hálót vetettek a tengerbe. Megszólította őket: „Gyertek, kövessetek, s én emberek halászává teszlek benneteket!” Azon nyomban otthagyták hálójukat és csatlakoztak hozzá. Útját folytatva megpillantott két másik testvért is, Zebedeus fiát, Jakabot és testvérét, Jánost. Épp hálójukat javítgatták a bárkában, apjukkal, Zebedeussal. Őket is hívta. Rögtön otthagyták a bárkát apjukkal egyetemben, és a nyomába szegődtek. Jézus bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, hirdette országa evangéliumát, s gyógyított minden betegséget és fogyatékosságot a nép közt.

A katekizmus tanítása szerint az Újszövetségen belül négy evangélium, Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma az egész Szentírás szívét alkotja (Kompendium 22). A szentírástudománnyal foglalkozók úgy vélik, hogy Máté evangéliumának a zsidóságból megtért keresztények a címzettjei (vö. XVI. Benedek, A Názáreti Jézus, Budapest, 2007, 27). Érthető tehát, hogy a szerző újra és újra hangsúlyozza, hogy a Názáreti Jézusban beteljesedtek az ószövetségi jövendölések.

A mai evangéliumban Jézus követésére hívja az első tanítványokat. Péter, András, Jakab és János reakciója korunk embere számára érthetetlen és csodálkozást ébreszt. Nem így a korabeli zsidókat. Ismerték nemzetük történelmét. Példaként állt előttük Elizeus meghívása. Elizeus éppen szántott; tizenkét pár ökör haladt előtte, maga pedig a tizenkettedik pár mögött haladt. Illés odament hozzá és rávetette köntösét. Az otthagyta az ökröket, Illés után szaladt és így szólt: „Engedd, hadd adjak előbb búcsúcsókot apámnak meg anyámnak, aztán követlek." Elindult, Illés nyomába szegődött és a szolgája lett (vö. 1Kir 19, 19-21). Néhány év múlva, mielőtt egy forgószél elragadta volna Illést, így szólt Elizeushoz: „Kérj valamit, mit tegyek még meg neked, mielőtt elválok tőled!" Elizeus részt kért Illés lelkéből. Meg is kapta (vö. 2 Kir 2, 9-14).

Ami az evangélium szerint a Genezáreti tó partján történt, nagyon hasonlít Elizeus esetéhez. Jézus munka közben találta a jövendő apostolokat. Mintha mondani akarná, hogy nem munkanélkülieket hív, akiknek nincs éppen mit tenniük, s majd a prófétaságból megélnek. A meghívott halászok elhagyják csónakjaikat, hálóikat, mint Elizeus ökreit és ekéit, és követték a Mestert. Három évi vándorlás után egy hegyen (vö. Mt 28, 16) megígéri, hogy leszáll rájuk a Szentlélek ereje, majd szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el szemük elől (vö. ApCsel 1, 8-9).

Az Apostolok ezt az utasítást kapták: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28, 19). Nem arról volt szó, hogy lapuljanak meg, esetleg kérjenek bocsánatot, hogy léteznek. A Lelket kellett továbbadniuk.

Az Egyház szentségeiben mi is megkaptuk a Szentlelket más-más feladatban (vö. Ef 4, 11-12). Fel kell tennünk magunknak a kérdést, vajon továbbadtuk-e a Lélek ajándékait? Esetleg elrejtettük, mint a haszontalan szolga, aki kendőbe rejtette az urától rábízott kincset, mondván: Tudtam, hogy szigorú ember vagy, fölveszed, amit nem te tettél le, és learatod, amit nem te vetettél (vö. Lk 19, 20-21). Igaz, ma nem illik arról beszélni, hogy az Úr szigorú lenne. De a jövendő generáció, amelynek nem adták tovább Urunk Lelkét, biztos vádlónk lesz az utolsó napon.