Homília

Bécs, 2008. január 20.

A év – Évközi 2. vasárnap

Jn 1, 29-34 

Másnap, amikor látta, hogy Jézus feléje tart, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya! Õ veszi el a világ bűneit. Róla mondtam: A nyomomba lép valaki, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. Én sem ismertem, de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel. Ezután János tanúsította: „Láttam a Lelket, amint galamb alakjában leszállt rá a mennyből, s rajta is maradt. Magam sem ismertem, de aki vízzel keresztelni küldött, azt mondta: Akire látod, hogy leszáll a Lélek s rajta is marad, az majd Szentlélekkel fog keresztelni. Láttam és tanúskodom róla, hogy ő az Isten Fia.” 

Az esemény, amelyről a mai evangélium hírt ad a Jordán keleti oldalán, Betániában történt. Keresztelő János így mutatja be tanítványainak Jézust: „Nézzétek, az Isten Báránya”. Az elnevezés abban az értelemben jogos, hogy Izrael az Urat a választott nép pásztoraként tisztelte. A zsoltáros így énekel: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet”(Zsolt. 23,1). Nazianzoszi Szent Gergely ebből arra következtetett, hogy az emberi nem a Bárány, akit az Úr legeltet. Ebből érthető Nüsszai Szent Gergely és Szent Ágoston gondolata, hogy a Pásztor a megtestesülésben vált juhhá (vö. Vanyó László, Katekézis, költészet és ikonográfia a 4. században, Budapest, 2005, 122). 

Az Isten Báránya „elveszi a világ bűneit.” Mit jelent ez a kifejezés, hogy „a világ bűne”? A Szentírást olvasva elmondhatjuk, hogy ősszüleink tettéből kiindulva a bűn egyre szélesebb körben terjed és átitatja az egész emberi nemet. Káin testvérgyilkossága, Lamech éneke a vérbosszúról (Ter 4, 23). Noé korában Isten „letekint a földre és látja, hogy mindenki a bűn útján jár” (Ter 6, 12). A bábeli torony történetében már arról van szó, hogy az emberek összefognak Isten ellen és ki akarják sajátítani hatalmát. Olyan ez, mint a Duna, amely a Fekete erdőben egy forrásból fakad, a kis erecske patakká lesz, ez folyóvá nő, majd mindent elsöprő folyammá válik. A bűn folyama a világ bűne. Ebben fuldoklunk (vö. Gál Ferenc, Dogmatika, 1, Budapest, 1990, 202).  

Münchhausen báró, a közismerten nagyokat mondó báró elmesélte, hogy kalandozásai közepette egy mocsárba került, ahol süllyedni kezdett. Sehol egy szilárd pont, amibe megkapaszkodhatott volna. Ám mennél inkább rúgkapált, annál mélyebbre süllyedt. Amikor már-már elmerült, egy nagyszerű ötlete támadt. Megragadta a saját haját és így rántotta ki magát a mocsárból. Körülbelül ilyen mese lenne, ha valaki azt állítaná, hogy saját erejéből kimászik „a világ bűnének” mocsarából.  

Az ószövetségi írásokat olvasva emlékezhetünk rá, hogy az Egyiptomból való szabaduláskor a halál angyala körbejárt és megölt minden elsőszülöttet, kivéve azokban a házakban, ahol a szemöldökfát bekenték a bárány vérével. Így és ilyen értelemben állítja elénk Keresztelő Szent János Jézust, az Isten Bárányát, aki elveszi a világ bűneit, azaz megment minket attól, hogy elmerüljünk a bűn mocsarába.