Homília

Bécs, 2008. január 13

A év – Urunk megkeresztelkedése

Mt 3, 13-17 

Akkor Jézus Galileából elment Jánoshoz a Jordán mellé, hogy megkeresztelkedjék.  János igyekezett visszatartani: „Nekem van szükségem a te keresztségedre - mondta -, s te jössz hozzám?” Jézus ezt mondta: „Hagyd ezt most! Illő, hogy mindent megtegyünk, ami elő van írva.” Erre engedett neki. Megkeresztelkedése után Jézus nyomban feljött a vízből. Akkor megnyílt az ég, és látta, hogy az Isten Lelke mint galamb leszállt és föléje ereszkedett. Az égből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” 

Tulajdonképpen okos dolog az év elején feltennünk magunknak a római katekizmus kérdését: „Mi végett vagyunk a világon?” A katekizmus a választ is megadja: „Avégett vagyunk a világon, hogy Isten megismerjük, őt szeressük, neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk.” Ám, nehogy túlbonyolítsuk a dolgot, foglalkozzunk ma csak az első részével a válasznak, azaz „„Avégett vagyunk a világon, hogy Isten megismerjük.” 

Noha Izaiás próféta Istent „Deus absconditus” azaz rejtőző Istennek mondja (vö. Iz 45, 15), mégis, ez a rejtőző Isten azt a célt állította az ember elé, hogy az ember megismerje őt a természetes ész fényénél, lelkiismerete útján és a kinyilatkoztatásban. 

A teremtésből kiindulva az ember bizonyos értelemben a maga értelmével is képes eljutni Istennek, mint a mindenség kezdetének és céljának megismerésére (vö. Kompendium, 3). Csakhogy az embernek komoly nehézségei támadnak, ha egyedül az értelmére akar hagyatkozni, hiszen az áteredő bűn következményeként értelmünk elhomályosult.  

Az ember valójában a lelkiismerete hangjára is felismerheti Istent. Ám itt is komoly akadályok merülnek fel. Mindenkinek van lelkiismerete. A lelkiismeret formálásának legfőbb bölcsője a nevelés. Mai liberális kulturánkban találkozunk egy irányzattal, amely azt hangoztatja, hogy a gyerekeket nem nevelni kell, hanem hagyni kell, hogy kibontakoztassa egyéniségét, képességeit, adottságait. Felnőnek, mint a vadvirág a mezőn. Abban a tudatban nőnek fel – és ebben alátámasztja őket az említett téves pedagógia – mindenhez joguk van, anélkül, hogy ezért bármit is tenniük kellene. Ebben a világ semmiféle hatalma, még egy un. Isten sem korlátozhatja. Ez a hamis és téves lelkiismeret nyilvánvaló nem képes Istent megismerni. 

Az embernek ebben a nehéz helyzetében Isten maga siet az ember segítségére. A rejtőző Isten maga szól az emberhez, olyan igazságokat tárva fel, amelyek egyébként örökre rejtve maradtak volna előttünk. Röviden: Isten kinyilatkoztatta magát az embereknek. Az Ószövetségben a pátriárkák és a próféták útján, az Újszövetségben Jézus Krisztusban nyilatkoztatta ki magát, ahogy a Zsidókhoz írt levélben olvashatjuk: „Sokszor és sokféle módon szólt Isten az atyákhoz, ezekben a végső napokban Fiában szólt hozzánk” (Zsid 1, 1-2a). Ezt hallottuk a mai evangéliumban, amikor János megkeresztelte Jézust és a Lélek galamb képében leszállt és föléje ereszkedett, az égből pedig az Atya szózata hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” 

Ezzel a kinyilatkoztatással Isten mintegy bemutatta nekünk szeretett Fiát. Az életem számára nagyon fontos: hiszem, amit Isten kinyilatkoztat, akkor is, ha sokan mást hirdetnek, mert elméjük elhomályosult, mert téves lelkiismerettel járják az élet útját, mert ugyan van fülük, de nem hallják meg az Isten szavát. Életem célja: Istent megismerni. Ma megragadom az alkalmat, hogy lélekben hálát adjak tanáraimnak, akik értelmemet megnyitották, szüleimnek, akik a lelkiismeretemet nevelték és Egyházamnak, aki megőrizte nekem az Úr kinyilatkoztatását.