Homília

Jeruzsálem, 2007. október 21.

C év - évközi 29. vasárnap

Lk 18, 1-8

Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni. Így szólt: „Az egyik városban élt egy bíró, Istentől nem félt, emberektől nem tartott. Élt abban a városban egy özvegyasszony is. Elment hozzá, s kérte: Szolgáltass nekem igazságot ellenfelemmel szemben. Egy ideig vonakodott, aztán mégis így szólt magában: Igaz, Istentől nem félek, embertől nem tartok, de annyira terhemre van ez az özvegy, hogy igazságot szolgáltatok neki, nehogy végül nekem jöjjön és arcul üssön.” Az Úr így szólt: „Hallottátok, hogy mit mond az igazságtalan bíró? Hát az Isten nem szolgáltat igazságot választottjainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak? Megváratja őket? Mondom nektek, hamarosan igazságot szolgáltat nekik. Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?”

Egy midrásban olvashatjuk, hogy Antonius megkérdezte az egyik bölcs rabbit, hogyan lehetne mindig imádkozni. A rabbi válasza az volt, hogy az tilos. Miért? – kérdezte Antonius. A rabbi így válaszolt: nehogy valaki könnyelműen zaklassa a Mindenhatót. Antonius nem értett egyet vele. Mit tett a rabbi? Másnap kora reggel beköszöntött hozzá: „Köszöntelek Uram!” Néhány perc múlva ismét benyitott: „Üdvözöllek királyi fenség!” Aztán újfent: „Béke veled, császári fenség!” Antonius rászólt: „Gúnyt akarsz űzni az uralkodóból?” Mire a rabbi: „Hallja a füled, amit te magad mondtál! Ha te így vélekedsz arról, aki téged párszor egymás után köszönt, mennyivel inkább igaz ez annál, aki nem egyszerű földi király, hanem a királyok királya és az urak ura.” (Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch, Bd.2, S. 1036)

Ezzel a rabbinikus állásponttal ellentétben mondja Jézus a mai példabeszédet, az özvegyasszony példáján hangsúlyozva, hogy szüntelenül imádkozni kell.

Ahogy a Katekizmus Kompendiumában olvashatjuk: Az imádság a lélek felemelése Istenhez (534). A Kompendium szerzői Nazianzi Szent Gergely szavaival támasztják alá a szüntelen imádság fontosságát: Istenre többször kell gondolnunk, mint ahányszor lélegzetet veszünk.

Saját életünkön tapasztaljuk, hogy bár jó lenne, bár fontos lenne szüntelenül imádkoznunk, de bizony gondolataink nagyon is itt járnak a földön. Gyakran vagyunk kénytelenek megtapasztalni, hogy még a legszentebb pillanatban, a szentmise alatt is elkalandoznak gondolataink.

A városmisszió alkalmával itt járt közöttünk Lisieux-i Szent Teréz. Önéletrajzából sok mindent tanulhatnánk. Többek között azt, hogy mit tehet az ember, ha valami minduntalan elvonja a figyelmét az imádságtól. Kis Szent Teréz leírja, hogy a kápolnában egy idős, nagyothalló nővér ült mellette, aki a rózsafűzért csörgetve, félhangosan motyogta a szentolvasót. Ez részben idegesítette szentünket, részben elvonta figyelmét az imádságtól. Amint ezen morfondírozott, a Szentlélek mintegy megvilágosította az értelmét. Ezt az engem ért kellemetlenséget kell felajánlani Istennek. Ez százszor, ezerszer értékesebb imádság lesz, mintha jóleső érzéssel elmerülhetek elmélkedésembe. Ha megtanulunk így imádkozni, ha megtanuljuk minden gondolatunkat, gondunkat, bajunkat, búnkat és örömünket Istennek átadni, akkor megtanultunk szüntelenül imádkozni.