Nagyböjt 4. vasárnap (2009. március 22.)

Jn 3, 14-21 

Böjt 

Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe." 
 

     Az idősebbek még emlékeznek rá, de a mai szentmise liturgikus színe is emlékeztet arra, hogy a negyedik nagyböjti vasárnapot „Laetare” vasárnapnak nevezték, mert az introitus, azaz a bevonulási ének így hangzik: Örvendj, Jeruzsálem! Jöjjetek össze mindnyájan, kik őt szeretitek. Örüljetek vele örömmel, kik rajta bánkódtok: ujjongjatok és vigasztalástok forrásából töltekezzetek. Örvendeztem, mikor azt mondották nekem: az Úr házába megyünk. Örvendezők és bánkódók. Vannak pesszimista vagyis bánkódó emberek, és vannak örvendező vagyis optimista emberek.

     Ha egy pesszimista veszi kézbe a mai evangéliumot, bizonyára feljajdul: Na tessék! Elítélésről van szó benne. Miért szólít hát fel a bevonulási ének, hogy örvendezzünk? Biztos, hogy életem végén az ítélet miatt megfogok rémülni. Ráadásul a bíró már eleve előítélettel foglal helyet bírói székén. A bíró előre megmondja, hogy mivel mi emberek jobban szerettük a sötétséget, ezért nem meg- hanem elítél majd minket. Csak azért, mert egy kicsit jobban akartunk élni és nem volt időnk más dolgokkal foglalkozni. Keményen dolgoznunk kellett, s ha elfáradtunk, akkor ki kellett pihennünk magunkat, egy kicsit síelni mentünk, szabadságra mentünk, egyszóval egy picit kikapcsolódtunk. Emiatt bosszút fog állni rajtunk? Így a pesszimista. 

     Ha egy optimista olvassa vagy hallgatja a mai evangéliumot, biztos, hogy ez a mondat fogja szíven ütni: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Tény, hogy elrontottuk az életünket a lustaságunkkal, nagyképűségünkkel, hiúságunkkal az Isten és embertársaink iránti közömbösségünkkel, de nézzétek, Isten ennek ellenére szeret minket, annyira, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy helyrehozza, amit tönkretettünk, hogy megreparálja, amit elrontottunk. Micsoda csodálatos szerelőmester! Bár adott nekünk egy használati utasítást, a Szentírást, de lusták voltunk elolvasni, figyelmesen átgondolni. Ennek ellenére nem tesz szemrehányást, ám elvárja, hogy legalább a mellünket verjük. Aki a mellét veri, ezzel kifejezi, hogy elismeri, valamit elrontott, valamit életében nem jól csinált. A nagyböjti idő a legalkalmasabb arra, hogy elpasszolt életünket az Úr elé vigyük a kéréssel: „Uram, eljöttél, hogy helyreállítsd a világot, nagy szereteteddel hozd helyre, reparáld meg az én elrontott mivoltomat is.”