Nagyböjt 2. vasárnap (2009. március 8.)

Mk 9, 2 - 10 

Imádság 

Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal. Péter így szólt Jézushoz: „Mester! Olyan jó itt lenni! Hadd verjünk három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek és egyet Illésnek." Nem is tudta, mit mond, annyira meg voltak ijedve. Ekkor felhő ereszkedett alá, s árnyéka rájuk vetődött. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!" Mire körülnéztek, senkit sem láttak a közelükben, csak Jézust. A hegyről lejövet megparancsolta nekik, hogy ne mondják el senkinek, amit láttak, amíg az Emberfia fel nem támad a halálból. A parancsot megtartották, de maguk közt megvitatták, hogy mit jelenthet: A halálból feltámad. Azután megkérdezték tőle: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb el kell jönnie Illésnek?" Ezt válaszolta: „Igen, előbb eljön Illés, és mindent helyreállít. De az is meg van írva az Emberfiáról, hogy sokat kell szenvednie és megvetésben lesz része. Azt mondom nektek, hogy Illés már eljött, de kényük-kedvük szerint bántak vele, ahogy előre megírták róla." 

Hamvazószerdán az evangéliumban a nagyböjt három fontos gyakorlatáról hallottunk: alamizsnát adni, imádkozni és böjtölni. Nagyböjt első vasárnapján néhány gondolatot hallottunk az alamizsnáról. Ma jó lenne, ha az imádságról elmélkednénk. 

Felvetődhet a kérdés, hogy ugyan minek olyan gyakran az imádságról beszélni? Az első válasz talán az lenne, hogy a bábeli események óta, ha az emberek szeretnék megérteni egymást, egy közös nyelvet kell keresniük. Az embernek Istennel való kapcsolatában a közös nyelv az imádság. Ezért kellene ezt a nyelvet jól megtanulni. Az imádság párbeszéd. Nem egyirányú utca! Erről kellene ma szólnunk. 

Az ember részéről az imádság nem csak abból áll, hogy Istenhez szólok, mondok Neki valamit, elmesélek Neki egy eseményt az életemből. Sokszor panaszkodunk, hogy Isten nem hallgat meg minket. Ha így panaszkodik valaki, ugyan tegye föl a kérdést: „És én hallgatok Rá?” A mai evangéliumban a mennyei Atya azt kívánja tőlünk: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!" 

Ma erről a „hallgató imádságról” szeretnék beszélni. Sajnos, sok keresztény nem tudja, vagy nem gondol rá, hogy az imádságban, amennyiben párbeszéd, Isten is szól hozzánk. Sokan szinte megszállottként arra gondolnak, hogy Isten csak a Szentírásban szól hozzánk. „Sola Scriptura! Egyedül a Szentírás!” a jelszavuk. Igaz: Sokszor és sokféle módon szólt Isten hajdan az atyákhoz, ezekben a végső napokban – ti. az Újszövetségben – Fiában szólt hozzánk, akit a mindenség örökösévé tett, aki által az időket is teremtette (Zsid 1, 1-2). Ám Isten napjainkban is folyamatosan szól Lelke által a lelkünkben. Ahhoz, hogy a Lélek szavát meghalljuk, csendre, szilenciumra van szükség. 

Nagyon szépen írja Kierkegaard az imádságról: „Amikor az imádságom egyre mélyebb és bensőségesebb lett, egyre kevesebb mondanivalóm volt. A végén egészen csöndben maradtam. Egyre inkább ellentétben a Beszélővel, Hallgató lettem. Eleinte úgy véltem, az imádság beszéd. Azt megtanultam, az imádság nem csak beszéd, sőt nem csak a csend, hanem a hallgatás. Az imádság annyit jelent, hogy csendben lenni, amíg végre meghalljuk az imádkozó Istent (Sören Kierkegaard). 

Egyszerűen és röviden: Ha az imádságban mindig csak beszélünk, nem adunk Istennek lehetőséget arra, hogy Ő is szóljon. Mindig belebeszélünk az Ő szavaiba. Ha azonban csendben hallgatunk, akkor Ő is megszólalhat. Talán jobbat is tesz nekünk ez, mint egy imaórát beszéddel eltölteni. Meg kell próbálni: „Szólj Uram, hallja a te szolgád!”