Homília

Bécs, 2007. szeptember 2.
C év - évközi 22. vasárnap
Lk 14, 1. 7-14

Amikor Jézus szombaton egy vezető farizeus házába ment, hogy nála étkezzék, figyelték őt a többiek. A meghívottaknak egy példabeszédet mondott, mert észrevette, hogyan válogatják az első helyeket. Amikor lakodalomba hívnak - kezdte -, ne telepedjél le a főhelyre, mert akadhat a hivatalosak közt nálad előkelőbb is. Ha ez megérkezik, jön, aki meghívott benneteket és felszólít: Add át a helyedet! És szégyenszemre az utolsó helyet kell elfoglalnod. Ha tehát hivatalos vagy valahova, menj el, és foglald el az utolsó helyet, hogy amikor a házigazda fogad, ezt mondja neked: Barátom, menj följebb! Így megtiszteltetésben lesz részed az egész vendégsereg előtt. Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik. Ekkor a házigazdához fordult: "Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédjaidat, nehogy visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S boldog leszel, mert nem tudják neked viszonozni. De az igazak feltámadásakor megkapod jutalmadat."

A mai evangélium eseményei egy szombati napon, egy farizeus előkelőség házában játszódnak le. A zsidók általában kétszer étkeztek naponta. A Talmudból tudjuk, hogy Jézus idejében háromszori étkezéssel szentelték meg a szombatot. A szombati istentiszteletet követte a főétkezés, amelyre szokás volt vendégeket is meghívni. Egy ilyen sabbat–lakomáról lehet szó a mai evangéliumban.

A vendégségben, a meghívottak részére a házigazda méltóságuk szerint készített ülésrendet. Nem csoda, hogy egyesekben az ülésrend felszította a hiúság gyarlóságát.

A hiúság valódi vagy beképzelt, de többnyire értéktelen érdemek fitogtatásából áll – írják a lelkiélet mesterei. A hiú ember mások csodálatára szomjazik. Azt várja, hogy mások megcsodáljanak benne olyan dolgokat, amiknek valójában semmi köze egy ember valódi, belső értékéhez. A hiú ember elvárja, hogy mások elámuljanak a szépségétől, rangjától, címeitől, vagyonától, műveltségétől, befolyásától. A hiú ember csak a külső elismerésre vágyódik. Ne gondoljuk, hogy csak az asszonyok hiúak szépségükre, ruháikra, kicsi formás kezeikre, lábaikra! Bizony a férfiak is gyakran hivalkodnak származásukkal, erejükkel, rangjukkal és címükkel, gyakran fitogtatják tudásukat és műveltségüket. Röviden összefoglalhatjuk: A hiúság elég elterjedt jellembeli gyengesége az embereknek.

Az Úr kihasználja az alkalmat és két példát is említ, hogy miként gyakorolhatja az ember az alázatosságot, ha vendégségben van vagy ő maga a vendéglátó.

Az alázatosság, amelyekre az Úr két példát is mondott, ha nem is elfelejtett, de mindenképpen gyakran félreértett erény. Avilai Nagy Szent Teréz megmagyarázza nekünk, hogy mi is az alázatosság. Az alázatosság az igazság felismerése (vö. A belső várkastély, 6,10,7). Az Úr világosan tanítja: „nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15, 5), és Szent Pál a korinthusiakhoz írt első levelében levonja az Úr szavaiból a helyes következtetést: „Ki mond különbnek másoknál? Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?” (1Kor 4, 7), majd valamivel odébb: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok” (1Kor 15, 10).

Kérjük hát ma a zsoltáros szavaival az alázatosság erényét: „Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem nevednek szerezz dicsőséget, kegyelmed és hűséged szerint!” (Zsolt 115, 1).