Évközi 2. vasárnap (2009. január 18.)

Jn 1, 35-42 
 

Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt. Mikor meglátta Jézust, amint arra haladt, azt mondta: »Íme, az Isten Báránya.« A két tanítvány hallotta, amit mondott, és követték Jézust. Jézus pedig megfordult, és amikor látta, hogy követik, megkérdezte tőlük: »Mit kerestek?« Azt felelték neki: »Rabbi -- ami Mestert jelent --, hol laksz?« Ő azt mondta nekik: »Gyertek és nézzétek meg.« Elmentek tehát, és megnézték, hogy hol lakik. Aznap nála maradtak. Körülbelül tíz óra volt. A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól, és követték ót, az egyik András volt, Simon Péter testvére. O elsőként testvérével, Simonnal találkozott, s azt mondta neki: »Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!« És elvitte Jézushoz. Jézus rátekintett, és így szólt: »Te Simon vagy, János fia. Kéfás lesz a neved.« Ez azt jelenti, hogy Péter (vagyis Szikla). 
 

A mai evangéliumi szakasz egy időpont megadásával kezdődik: másnap. Mi is történt előző nap? Előző nap a júdeai zsidók faggatták Jánost: „Ki vagy te?” Ismerjük János válaszait a tolakodó kérdésekre: Nem vagyok sem a Messiás, sem Illés. Ám kissé rejtelmesen tájékoztatta őket: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani” (Jn 1, 26-27). Ma azonban, amikor a tanítványaival maguk közt voltak, már világosabban beszél. Most már nem arról van szó, hogy kíváncsiskodó kérdésekre adjon választ, hanem, hogy tanúságot tegyen: Íme az Isten Báránya! Nazianzi Szent Gergely szavaival: tanúságot tett a mécses a Napról, a szó az Igéről, a jó barát a Vőlegényről, asszonyok szülöttei közül a legnagyobb az egész teremtett világ Elsőszülöttéről, az anyaméhében felujjongó az anyaszív alatt imádásban részesülőről, az előfutár arról, akinek el kellett jönni és, aki újra el fog jönni (Urunk megkeresztelkedése, Zsolozsma 2. olvasmány).  

Tudjuk, hogy a két János-tanítvány közül, aki követte Jézust, az egyik András volt, Simon Péter testvére. Ám a szakemberek véleménye nem egységes arról, hogy ki lehetett a másik, ám Benedek pápa is megalapozottnak tartja azt a véleményt, hogy a másik tanítvány János apostol volt, aki a mai evangéliumban leírja ezt a jelenetet (XVI. Benedek, A Názáreti Jézus, 191. old. ). 

A kettő közül, akik ezt hallották Jánostól, és követték Jézust. Ők voltak az első tanítványai az Úrnak. Aznap nála maradtak – meséli az evangélista. Micsoda élmény lehetett ez neki, bizonyítja, hogy még a napszakot is megjegyezte. Körülbelül tíz óra volt. A mi óránk szerint kb. du. 4 óra. Ezzel az eseménnyel egy hatalmas folyamat veszi kezdetét. András legelőször – ha szabad ezt a ma pejoratív értelemben használt szót alkalmaznom – testvérét Simon Pétert „szervezi” be: »Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!« És elvitte Jézushoz. 

Napjainkban sikk hangsúlyozni, de meg felvilágosult értelmiséginek véli magát, aki így vélekedik: mindenki tegye azt, amit jónak lát. Mindenki higgye azt, amit akar. Másrészt azonban senki se próbálkozzon a másik meggyőzésével. Hinni igazából annyit jelent, hogy biztos vagyok abban, amit hiszek és vallok, az az egyedüli igaz és jó. Természetesen emberként köteles vagyok ezt a nagy jót megosztani másokkal. A szülők gyermekeikkel, a házastársak, a testvérek, a rokonok és barátok egymás között. Szomorú, ha a szülők nem adják tovább ezt a kincsüket. Két lehetőség van: lelkileg olyan üresek, mint egy kongó hordó. Nincs mit továbbadniuk. A másik, hogy lusták megerőltetni magukat, hogy továbbadják hitüket.  

      Ám még az is elképzelhető, hogy életük hajója viharba került, ami fenyeget, hogy a kétségbeesés és tudatlanság hullámaiba elmerüljön. Ilyen állapotban nem képesek utat mutatni a gyermekeiknek, hiszen maguk sem ismerik a kiutat. Imádkoznunk kell értük, hogy valami kapaszkodót találjanak, hogy szilárd föld legyen a lábuk alatt, a hit sziklája, amelyen biztosan állhatnak ők is és gyermekeik is.