Advent 3. vasárnapja (2008. december 14.)

Jn 1, 6 - 8. 19 – 28 

Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. János így tett tanúságot: A zsidók papokat és levitákat küldtek hozzá Jeruzsálemből, s megkérdeztették: „Ki vagy?” Erre megvallotta, nem tagadta, hanem megvallotta: „Nem én vagyok a Messiás.” Ezért megkérdezték tőle: „Hát akkor? Talán Illés vagy?” „Nem vagyok” - felelte. „A próféta vagy?” - Erre is nemmel válaszolt. Így tovább faggatták: „Akkor ki vagy? Választ kell vinnünk azoknak, akik küldtek minket. Mit mondasz magadról?” Ezt felelte: „A pusztában kiáltó szó vagyok: Egyengessétek az Úr útját”, amint Izajás próféta mondta. A küldöttek a farizeusoktól jöttek, s tovább kérdezgették: „Akkor miért keresztelsz, ha nem vagy sem a Messiás, sem Illés, sem a próféta?” János így válaszolt: „Én csak vízzel keresztelek. De köztetek áll az, akit nem ismertek, aki a nyomomba lép, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Ez Betániában történt, a Jordánon túl, ahol János keresztelt. 
 

Az Ószövetség prófétái közül egyik sem volt olyan népszerű, mint Illés. Egy alkalommal Illés találkozott Elizeussal, aki 12 fogattal szántott éppen. Tizenkét pár ökör haladt előtte, maga pedig a tizenkettedik pár mögött haladt. Illés odament hozzá és rávetette köntösét, ezzel jelezve, hogy tanítványának választotta. Elizeus követte Illést és szolgálatára volt (vö. 1Kir 19, 19 -21). Évek múlva Illés és Elizeus a Jordánhoz mentek. Amikor átértek a másik partra, Illés azt mondta Elizeusnak: „Kérj valamit, mit tegyek még meg neked, mielőtt elválok tőled!” Elizeus így felelt: „Hát akkor szálljon kétannyi rész rám a lelkedből!” Illés így válaszolt: „Olyat kértél, amit nehéz teljesíteni. Ha majd látod, mint ragadtatom el, osztályrészül jut neked, de ha (nem), akkor nem kapod meg.” S történt, amint mentek és beszélgettek, egyszer csak jött egy tüzes szekér, tüzes lovakkal, s elválasztotta őket egymástól, aztán Illés a forgószéllel fölment az égbe (vö. 2Kir 2, 8-12). 

Jézus korában zsidók között elterjedt vélemény volt, hogy az idők végezetével Illés vissza fog térni. Így érthető, hogy a tanítványok, a Tábor hegyéről visszatérve, föltették Jézusnak a kérdést: „Miért mondják az írástudók, hogy előbb Illésnek kell eljönnie?” (Mt 17, 10). Az írástudók tanítása szentírási alapokkal rendelkezett, mégpedig Malakiás jövendölésén. A rabbinátus által elismert bibliai kánon utolsó könyvében ezt olvashatjuk: „Nézzétek, elküldöm nektek Illés prófétát, mielőtt elérkeznék az én nagy és félelmetes napom” (Mal 3, 23). A tanítványok kérdésére az Úr így válaszolt: „Illés már eljött, de nem ismerték fel, úgy bántak vele, ahogy akartak” (Mt 17, 12). Jézus itt egyértelműen Keresztelő Szent Jánosról beszélt. 

De akkor hogy van ez most? János a kérdésre: Talán Illés vagy? kereken kijelenti: „Nem vagyok”. Jézus pedig Jánosra utalva azt mondta: „Illés már eljött”. Nincs a két állítás között ellentmondás. Illés szerepe az volt, hogy a népet visszavezesse Istenhez. Keresztelő Szent János szerepe ugyanez volt. Maga mondja: „A pusztában kiáltó szó vagyok.”  

Mit akar nekünk mondani ez a szó: puszta, sivatag? A puszta a belső ürességet jelenti, a belső sivatagot, sivárságot. Az istentelenséget. Hangsúlyozni kell, hogy az istentelenség nem annyit jelent, hogy Isten az ilyen emberekre nem ragyogtatja fel a Napját. Hallgassuk csak a királyi zsoltáros szavait, mintha napjaink embereihez szólnának: „Lábam majdnem megtántorodott, lépteim csaknem ingadozók lettek. Irigység fogott el a gonoszakkal szemben, látva, mily jól megy soruk a bűnösöknek. Nem gyötri őket a szenvedés, testük egészséges és erővel teli. A halandók bajából nem éreznek semmit, másoknak kínjait nem ismerik. A gőg úgy övezi őket, mint lánc a nyakat, s mint a ruha, fedi őket az erőszak. A gonoszság a hájukból nő ki, s a szívükből csap ki az álnokság. Gúnyolódnak, s gonosz minden szavuk, hetykén fenyegetőznek hatalmukkal” (Zsolt 73, 2-8). Az istentelen esetében inkább arról van szó, hogy elszakadni Istentől. Az ilyen ember nem foglalkozik Istennel, közömbös, nagy általánosságban elutasítja Istent. Számára nem létezik Isten és az Istenbe vetett hit egy dühítő dolog. Ezeknek tett János tanúságot a Világosságról. „Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa” (Jn 1, 6-7). Ám nem csak az istenteleneknek, hanem nekünk is tanúságot tett János. Nekünk, akik sokszor Istentől elhagyatottnak érezzük magunkat. Ezt az elhagyatottságot maga Jézus is átélte, amikor a keresztfán felsóhajt: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27, 46). 

Ha ma a bevonuláskor magunk is énekeltük: „Örvendezzünk, jertek áhítatos lelkek”; ha a szentleckében Pál minket elhagyottakat szólít fel, hogy „Legyetek derűsek!” ( 1Tessz 5, 16); ha az evangéliumban hallottuk Keresztelő Szent János szavait: „köztetek áll”; ha szemünkkel gyönyörködhetünk a virágdíszes oltárban és a lila komor színét felváltó rózsaszín miseruhában, akkor biztosan tudhatjuk, az Úr üzen nekünk Egyháza csodálatos liturgiájával. Azt üzeni: ha a világ hatalmasságai el is hagytak titeket, ha mocskos kezeikkel a zsebeitekben kotorásznak, ha félelmükben rácsokkal zárják el magukat tőletek, akkor is örvendjetek! Én az Úr nem hagytalak el benneteket! Hamarosan eljövök!