Évközi 33. vasárnap (2008. november 16.)

Mt 25, 14-30 
 

Úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát. Az egyiknek öt talentumot adott, a másiknak kettőt, a harmadiknak csak egyet, kinek-kinek rátermettsége szerint, aztán útra kelt. Aki öt talentumot kapott, menten elkezdett vele kereskedni, s másik ötöt nyert rajta. Ugyanígy az is, aki kettőt kapott, másik kettőt szerzett. Aki egyet kapott, elment, ásott egy gödröt, és elrejtette urának pénzét. Hosszú idő elteltével megjött a szolgák ura, és számadást tartott. Jött, aki öt talentumot kapott, és felmutatta a másik öt talentumot: Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta. - Jól van, te hűséges, derék szolga - mondta neki ura. - Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! Jött az is, aki két talentumot kapott, s így szólt: Uram, két talentumot adtál, nézd, másik kettőt szereztem. Jól van, te hűséges, derék szolga. Mivel a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe! Végül jött az is, aki csak egy talentumot kapott. Ez így beszélt: Uram, tudtam, hogy kemény ember vagy. Aratsz, ahol nem vetettél, és gyűjtesz, ahol nem szórtál. Ezért félelmemben mentem, elástam a földbe talentumodat. Itt van, ami a tiéd. -Te mihaszna, lusta szolga! - kiáltott rá ura. - Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. Oda kellett volna adnod pénzemet a pénzváltóknak, hogy megjövet kamatostul kaptam volna vissza. Vegyétek el tőle a talentumot, és adjátok oda annak, akinek tíz talentuma van! Mert annak, akinek van, még adnak, hogy bőven legyen neki; akinek meg nincs, attól még amije van is, elveszik. Ezt a mihaszna szolgát pedig vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz. 
 

A mennyek országával úgy lesz, mint azzal az emberrel, aki idegenbe készült. Összehívta szolgáit, s rájuk bízta vagyonát, aztán útra kelt. Az ember, aki elment, nem a mi mennybement Urunk? (vö. ApCsel 1, 9) Nem mi vagyunk azok a bizalmas szolgák, akiket ő már egyenesen szolgáinak nevez? (vö. Jn 15, 15) Nem ránk bízta kincseit, amikor így imádkozott: A tanítást, amit kaptam tőled, továbbadtam nekik? (Jn 17, 8) 

Ma is vannak szolgák, akik a rájuk bízott kinccsel úgy gazdálkodnak, mint azok a szolgák, akik öt és két talentumot kaptak. Egy ilyen derék szolgát szeretnék ma bemutatni nektek. 

Damian De Veusternek hívják. Belgiumban, Tremeloban született 1840. január 3-án. Egy parasztcsalád hetedik gyermeke volt. Két leánytestvére már apáca volt és bátyja a „Jézus és Mária Szíve atyák” rendházában élt. Amikor egy alkalommal édesapjával felkereste a kolostorban testvérét, ő is úgy határozott, hogy belép a rendbe. Damian álma volt a misszióban dolgozni. Rendjének feladata volt a Hawaii-szigetek misszionálása. Két hónappal azután, hogy megérkezett a szigetvilágba, pappá szentelték. Önként vállalta a munkát Molokai szigetén, a leprások között. Lassan közel került a szerencsétlen emberekhez, segített nekik, vízvezetéket fektetett velük, kápolnát épített nekik. Mindent megtett, hogy életkörülményeiket javítsa, szenvedéseiket valahogy csillapítsa. Az orvosi teendők is ráhárultak. Hamarosan, mint a „kivetettek papja” híre lett az egész világban. Élelmiszer, ruha segélyek jöttek mindenhonnan. A tengerészek nem merték megközelíteni az elátkozott szigetet.

Amikor Damian De Veuster 45 éves lett, egy híres professzor látogatta meg a szigetet, hogy a leprát kutassa és megismerhesse ezt a csodálatos papot. Az orvos szomorúan állapította meg, hogy a misszionárius is megkapta a leprát. Kezdetben még a régi nagy lendülettel dolgozott tovább, de 1889. április 15-én a halállal történt kéthetes viaskodás után, a többségében már kereszténnyé lett leprás hívei körében elszenderedett az Úrban. Amikor átlépte a földi élet kapuját, egész életére jellemző mosollyal jelenthette Urának: „Uram, öt talentumot adtál, nézd, másik ötöt nyertem rajta.” 

Száz évvel később, 1995-ben, II. János Pál pápa Damian De Veuster boldoggá avatása napján tudtára adta a keresztény világnak, hogy a „leprások apostola” már biztos meghallhatta a boldogító szavakat: „Jól van, te hűséges, derék szolga. Minthogy a kevésben hű voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” (Vö. Hünnermann, Priester der Verbannten). 

Csak hű szolgák vannak? Nincsenek mihaszna, lusta szolgák közöttünk, akik félelmükben mentek, elásták a földbe Uruk talentumát? Egy csodálatos könyvet olvastam: „A hercegnő és a bíboros”. A könyv tartalma: Gloria von Thurn und Taxis és Meisner bíboros, kölni érsek beszélgetései. A hercegnő elpanaszolta a bíborosnak, hogy ő 1960-ban születve nem élhette át igazán a II. Vatikáni Zsinat aggiornamento-ját, ám úgy tűnik neki, hogy a kitárt ablakokat sokan arra használták, hogy sok értéket kidobáljanak rajta. Mindent, ami a katolikus vallásunkban egy kicsit is fáradságos, áldozatot kívánó, azt igyekeztek elvetni. Példákat is mondhatok: a pénteki hústilalom, ami valami szép, jó, hasznos és igazán egyetemes, azaz katolikus volt. A vasárnap megszentelése. Nincs az a zsidó, akinek eszébe jutna Izraelben a szombati nap megszentségtelenítése. Az Egyház nézőpontjait a nyilvánosság előtt senki nem meri felvállalni. Attól félnek, hogy nem lesznek szimpatikusok az emberek előtt? „Ez a politikusokra emlékeztet engem – mondja a hercegnő, – azok is elkerülik az igazságokat, nehogy veszélyeztessék a következő választásokon a sikereiket.” Sok katolikus is úgy gondolja, kényelmesebb, egyszerűbb „jó fiúnak” lenni, sem mint vitát provokálni, és saját hitünket, vallásunkat fölvállalni. Inkább így beszélnek: „Hagyjuk ezt most. Nem éri meg és nincs értelme vitatkozni. Csak a fejünkre kapnánk a pénzért magukat lealjasító médiáktól és a magukat modernnek meghirdető teológusoktól és teológáktól.” Félek, mi is ezeket a szavakat fogjuk hallani: „Te mihaszna, lusta szolga! - kiáltott rá ura. - Tudtad, hogy ott is aratok, ahol nem vetettem, s ott is gyűjtök, ahol nem szórtam. Ezt a mihaszna szolgát vessétek ki a külső sötétségre! Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.” 

Ideje lenne, ha ma mindenki föltenné magának a kérdést – és őszintén válaszolna is rá – „Vajon derék szolga vagyok, vagy egy mihaszna, lusta szolga?”