Évközi 25. vasárnap (2008. szeptember 21. )

Mt 20, 1-16a 

„A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Nem fogadott fel minket senki - felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe - mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak - mondták -, s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Barátom - felelte egyiküknek -, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok? Így lesznek az utolsók elsők, az elsők meg utolsók.” 

Jézus korában a zsidók tizenkét órára osztották fel a nappalt, mely a napfelkeltével kezdődött. A napfelkeltét egy soros pap jelezte, amikor reggel a templom egy magasan álló pontjáról lekiáltott a társainak: „Barkai! A hajnal pirkad!” A nap az Esthajnalcsillag feljöttével fejeződött be, vagy pontosabban a csillag feljöttével kezdődött az új nap. Az elmondottak alapján egy-egy óra nem hatvan percet jelentett, hanem télen kevesebbet, nyáron többet. Mivel Jézus példabeszédében nem szól arról, hogy melyik évszakban történt, amit elmondott, így nem lehet pontosan megállapítani, hogy a gazda mikor is ment ki a piacra munkásokat keresni. A tizenkét felosztás szerinti harmadik, hatodik, kilencedik és tizenegyedik óráról van szó. Az ácsorgókat magunk elé tudjuk képzelni, ha a budapesti Moszkva-térre gondolunk, ahol munkanélküliek várják, hogy felfogadják őket (vö. Richman, Chaim: Der Heilige Tempel von Jerusalem. Jerusalem: The Temple Institute & Carta, 1998, 24). 

A nap befejeztével eligazítást kapunk az újszövetségi munkabérről. Napi egy dénár a római birodalomban közepes bérnek mondható. Ám igazából nem lehet átszámítani, hogy milyen értéke is lehetett, a maihoz viszonyítva, az egy dénárnak. Mégis hozzávetőleg – a római kor árediktumait szem előtt tartva – a havi 25-30 dénár megfelel a mai osztrák minimálbérnek, kb. 800 €-nak. A napszámosok a nap végeztével kapták a bérüket (vö. Lauffer, S.: „Diokletians Preisedikt“, In: Fischer Weltalmanach, 2008). 

Valójában nem újdonság, hogy a kora reggeltől dolgozó szőlőmunkás zúgolódni kezdett: Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak mondták , s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Hányan lesik, hogy ugyan mennyi van a másik borítékában a hónap elején. Válaszként halljuk a gazda szavát: Nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Ez a mondat egyértelműen a tudtunkra adja, hogy Isten országában a fizetség Isten „kénye-kedve” szerint történik. Persze, már a „fizetség” szó is hibás, hiszen a klasszikus megállapítás szerint „nekünk a szánkon kívül semmi sem jár.” Ez az újszövetségi „bérelszámolás” alaptétele, amely szoros összefüggésben van a megigazulásról szóló tanítással. 

Mit is jelent a megigazulás? „A megigazulás Isten szeretetének legnagyobb műve. Isten irgalmas és ingyenes tette, mellyel eltörli bűneinket, igazzá és szentté tesz egész valónkban” (Kompendium 422). 

Az augsburgi egyezmény óta (1999. október 31.) sokan azon véleményen vannak, hogy a megigazulás kérdésében a katolikusok és az evangélikusok lényegileg azonosan tanítanak. Helyes tehát, ha a mai evangéliummal kapcsolatban néhány jelentős különbségre felhívjuk a figyelmet. Az evangélikus tanítás értelmében a megigazulást így kell értelmezni: az ember az áteredő bűn következtében megromlott és alkalmatlan a jótettekre. Bűnös és bűnös is marad. Isten azonban, Jézus megváltói halálára való tekintettel kegyesen tekint az emberre (sola gratia) és betakarja annak bűneit. Így az ember bűnös is, de egyúttal megigazult is. Az ember megigazultságának gyökere egyedül a hitében gyökeredzik (sola fide). A megváltott ember számára tehát nem létezik bűn, amelyet kerülnie kellene, sem jótett, amelyet meg kellene cselekednie, hogy elnyerje az üdvösséget. 

A katolikus Egyház így tanít a megigazulásról: az ember a keresztség által megszabadul az áteredő és minden személyes bűntől. Hála a megszentelő kegyelemnek, a keresztség által Isten teremtményéből egyúttal Isten gyermeke lett, és mint ilyen, képes a jótettekre. Az evangélikus tanítással ellentétben a katolikusok hangsúlyozzák, hogy a megigazulás abban rejlik, hogy az ember Isten kegyelméből együttműködhet Istennel. 

Joggal teszi fel a mai evangéliumban a szőlő tulajdonosa a kérdést: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Ne ácsorogjunk a Földön azzal a gondolattal: Isten úgyis megigazultakká tesz bennünket, Isten üdvözíteni fog így is, úgy is. Isten akarata, hogy „munkatársai” legyünk itt a földön. Ne felejtsük el Szent Ágoston figyelmeztetését: „Aki megteremtett téged megkérdezésed nélkül, nem fog üdvözíteni hozzájárulásod nélkül” („Qui creavit te sine te, non iustificabit te sine te“ Aug. Sermo 169).