Évközi 23. vasárnap (2008. szeptember 7.)

Mt 18, 15-20 

Ha testvéred vétkezett, menj, és figyelmeztesd négyszemközt. Ha hallgat rád, megnyered testvéredet. Ha nem hallgat rád, vigyél magaddal egy vagy két másik embert, hogy két vagy három tanú bizonyítsa a dolgot. Ha ezekre sem hallgat, jelentsd az egyháznak. Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna vagy vámos. Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva. Azt is mondom nektek: Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön, és úgy kérik, megkapják mennyei Atyámtól. Ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok közöttük." 
 

Az évközi 23. vasárnap evangéliumában így tanít minket az Úr: Ha testvéred megbántott, menj, és figyelmeztesd őt. A testvéri intés kötelezettségét a katolikus Egyházban latinul correctio fraterna-nak nevezzük. A testvéri intelmet segítő értelemben kell gyakorolni és nem durva kritikaként. Nem-vallásos értelemben „építő kritikának” mondhatjuk, persze nem úgy, ahogy azt az elmúlt korokban értelmezték. A correctio fraterna esetében a testvériség és az azonos lelki beállítottság két nagyon fontos elem. 

A „testvér” nem általánosságban a „felebarátot” jelenti, mint az Úrnak az irgalmas szamaritánusról szóló hasonlatában (vö. Lk 10, 29-35). Ott a „felebarát” általában egy embertársat jelent. A „testvér” esetében egy velünk azonos vagy hasonló gondolkodású emberről van szó, aki egyúttal a mi közösségünkhöz tartozik. Ez nyilvánvalóan kitűnik Jézus szavaiból: Ha az egyházra sem hallgat, vedd úgy, mintha pogány volna.  

Ha „vétkezett”, ez nem annyit jelent, hogy leselkedjünk utána, mikor lép félre. Ha ugyanis az evangéliumi szakasz első mondatát tovább elemezzük, akkor világos lesz, hogy a „vétkezés” itt egy állapotot jelent és annyit jelent, hogy a testvér „letért az útról”, vagy más szóval „eltévedt”. 

Ebben az esetben oda kell menni hozzá. Nem a háta mögött sutyorogni! Igaz, nem is úgy, hogy „megkritizáljuk”, hogy lássák az emberek „én tudom, mit és hogyan kell tenni”. Nem! Azt kell tenni, amit Jézus tanít: Ha közületek valakinek van száz juha, és egy elvész belőlük, nem hagyja-e ott a pusztában a kilencvenkilencet, hogy keresse az egy elveszettet, amíg meg nem találja? (Lk 15, 4). Ha rátalálunk, úgy kell viselkedni, ahogy Pál apostol írja az első korinthusi levelében: A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek (1Kor 9, 22) -, ami azonban semmiképpen nem jelenti azt, hogy a tévelygővel én is tévelyeghetek.  

A kötelezettség: a közösségünk tévelygő tagját visszavezetni a helyes útra, ma is fennáll. Persze vigyázni kell arra, hogy a figyelmeztetés nem jelent annyit, hogy más ügyeibe beleszóljak, vagy valamiben véleményt nyilvánítsak, amihez semmi közöm. Ez ugyanis nem az evangéliumi erény gyakorlása lenne, hanem bűn. Persze, a másik végletre is vigyázni kell. Napjainkban gyakran beszélnek a lelkiismereti szabadságról, amit szép szóval „toleranciának” neveznek. Bizony sok szülő, pedagógus és pszichológus próbálja hozzá- nem-értését vagy lustaságát ezekkel az ostoba szavakkal leplezni: „A gyereket hagyni kell, hogy megvalósítsa önmagát.”  

      Szent Josemaría Escríva így ír a testvéri intésről: „Ne hanyagold el a testvéri feddés gyakorlását, mert ez a szeretet természetfeletti erényének világos megnyilatkozása. Fáradságba kerül; kényelmesebb nem beavatkozni. Kényelmesebb! Csakhogy nem természetfeletti. És ezekről a mulasztásokról számot fogsz adni Istennek” (Kovácstűzhely, 146.). 

Napjainkban a keresztényeket – és csak őket – a liberálisok, az ateisták, a muszlimok és a zsidók – éjjel-nappal kritizálják és szidják. Mindenért ők a felelősek. Ugyan hol vannak krisztuskövetők, akikről ezt mondták: a süketek hallanak, a némák beszélnek? A Szentatya egyik beszédében feltette a kérdést: „Ugyan nem túl halkak a keresztények?” Emeljük hát fel mi keresztények bátran a hangunkat, figyelmeztessük a világot mielőtt késő lenne.