Homília

Bécs, 2007. december 25.

A év – Karácsony ünnepi mise

Jn 1, 1-18

Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. Az Ige volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ő az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.

Karácsonykor minden pap három misét mondhat. Éjszaka az éjféli misét, hajnalban a pásztorok miséjét, és napközben az ünnepi nagymisét. Ennek eredete a jeruzsálemi ősegyház szokásaihoz vezethető vissza. A krisztushívők éjszaka kimentek Betlehembe, ahol a Születés-barlangjában szentmisével köszöntötték a Kisdedet. Hajnalban, amikor visszaértek Jeruzsálembe, mi sem tűnt természetesebbnek, mivel a hajnali óra a leginkább a feltámadásra emlékeztet, hogy a Feltámadás templomában jöjjenek össze, és mint egykor a pásztorok, akik hazatérve dicsőítették és magasztalták Istent, hazatérve keresztény őseink is dicsőítsék és magasztalják Istent. Később, a délelőtt folyamán mégegyszer összejöttek, mégpedig a Főtemplomban, ahol az ünnepi nagymisét mutatták be (vö. Pius Parsch, Das Jahr des Heiles, I., Ed14, Klosterneuburg, 1952, 253).

A Születés-bazilikában lépcsőkön kell lemenni a Születés barlangjába. Az éjféli szentmise evangéliuma azzal magyarázza, hogy ide húzódtak be Szűz Mária és Szent József, mert nem volt hely a szálláson (vö. Lk 2, 7). Egyesek úgy vélik, mivel Betlehem forgalmas kereskedelmi útvonal mentén feküdt, így a „szállás” szón valószínűleg karavánszerájt kell érteni (vö. Gerhard Kroll, Jézus nyomában, Budapest, 1982, 47-48). Ez nem valószínű, mivel karavánszerájokat először Kr.u. a 10. században építettek. Ám a Római Birodalomban már Kr.e. az 1. században ismertek voltak a „szállások”, amelyek egy napnyi utazásra voltak egymástól (Ürögdi György, Hogyan utaztak a régi rómaiak? Budapest 1979, 95-101). Nagy valószínűséggel ilyen szállást, latinul „mansio”-t emleget Szent Lukács evangélista, amikor azt írja „mert nem jutott nekik hely a szálláson” (Lk 2, 7). A városon kívül, egy emberek és állatok számára való lakóbarlangban találtak szállást. „Itt – írja a Szentatya – az ég megérintette a Földet és többé nem hagyta el” (Joseph Ratzinger, Du bist das Licht der Welt, Leipzig, 2005, S. 16).

Szent Lukács meglepő élethűséggel írja le a korabeli életet a Szentföldön. Manapság levélben szokás értesíteni az ismerősöket egy gyermek születéséről. Másként Palesztinában, ahol még ma is ! otthon szülnek az asszonyok. A sátor előtt ott várakoznak a gyerekek, hogy elsőként vihessék meg a hírt az egész tábornak: „el-bisharan, el-bisharan” „örömhír, örömhír, fiú született”. Ám a Megváltó születésének örömhírét az égiek nem kis koszos purdékra, sem többé-kevésbé működésképtelen postára bízták. Az Úr angyala jelent meg a pásztoroknak és a ma is használt szavakkal adták tudtul a pásztoroknak: „nagy örömet hirdetek nektek … Ma megszületett a Megváltó Dávid városában.” (vö. Lk 2, 9-11). Ugyancsak mindmáig szokás Palesztinában, hogy a rokonok, barátok, ismerősök, de még idegenek is fölkerekednek és gratulálnak a szülőknek (Ralph Gowe, Usi e costumi dei tempi della Bibbia, Torino, 2000, 61-62). A mindmáig uralkodó szokás szerint a látogatók ajándékot visznek, legtöbbször élelmiszert, édességet, a boldog apának dohányt, valahogy úgy, ahogy nálunk is szokás még faluhelyen az un. komatál.

Amint hallottuk, a reggeli órákban keresztény őseink elhagyták Betlehemet, a kenyér házát, ahol szülei egy ételtartóba, kicsépelt szalmára helyezték az égből alászállott élő kenyeret (vö. Fulton J. Scheen, Leben Jesu, Freiburg i. B. 1961, 26-27). Mivel az éjféli mise után hajnalban már megünnepelték a pásztorok miséjét is, most a délelőtti órákban Jeruzsálem főtemplomában gyűltek össze, ahol az ünnepi szentmisén Karácsony liturgiája elérkezett teológiai csúcspontjához, amelyet az evangélium Szent János szavaival hirdetett meg: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.” Ő az, aki „a világba jött”. Hirtelen, mintha elcsuklana az evangélista hangja: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” Ha egyszer egy komoly történelemkönyvet írnak, amelyben részletekbe menően följegyeznek mindent, bizonyára ez lesz a legszomorúbb mondat: „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” Aztán hirtelen diadalmassá válnak az evangélista szavai, és meghirdeti a legszebb karácsonyi ajándékot: „akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek!” (vö. Jn 1, 11-12). Nos, itt a lehetőség megünnepelni Isten Fiának születésnapját és Isten gyermekévé lenni.