Évközi 20. vasárnap (2008. augusztus 17.)

Mt 15, 21-28 
 

Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidon vidékére vonult vissza. Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek." De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: „Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk." Ezt felelte: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól." Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: „Uram, segíts rajtam!" De visszautasította: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak." Az asszony ellentmondott: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról." Erre így szólt Jézus: „Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint." Még abban az órában meggyógyult a leánya. 

Jézus korában a Szentföldön az emberek véleménye szerint a kutya nem volt háziállat. A kutyát, ha a rabbinikus irodalom gyakran emlegeti a hasznosságát és hűségét, úgy tekintették, mint a leggyalázatosabb, legmegvetendőbb és legnyomorultabb teremtményt. A megvetés kifejezésre jutott azzal, hogy a kutyának a leginkább utált ember nevét adták, vagy ha egy embert kutyának tituláltak.  

Mégis a legtöbb pásztor, különösen olyan területeken, ahol vadállatok környékezték meg a nyájat, tartottak kutyákat. A Talmud elmondja, hogy ilyen esetben a nyáj gazdájának számításba kellett venni a kutyákat is, amikor kenyértésztát küldött a pásztoroknak, béreseknek. A pásztorok tehát a kutyáknak is sütöttek kenyeret. Különben a szójáráshoz tartozott, hogy a kutyának kell vetni, ami másnak nem kell vagy nem ehető. Így rendelkezett az Úr nevében Mózes is: „Legyetek szent emberek előttem. Ezért a ragadozók által széttépett állatot ne egyétek meg, hanem adjátok a kutyáknak” (Kiv 22,30). 

A kutya sokfélét jelent a Szentírásban és a Talmudban. Így a tudatlan, az isteni tanításban járatlan embert jelenti. Jannai rabbi a házába hívott egy szépen öltözött embert és megvendégelte. Kérdéseket tett fel neki a Szentírásból, a Misnából. Rákérdezett a haggadákra és a Talmudra, ám a vendég nagy tudatlanságról tett tanúságot. Erre megjegyezte a rabbi: „Egy kutya ette ma Jannai kenyerét” (Strack / Billerbeck: Kommentar … I., 724. old.). – De az istentelen, ateista embert is kutyának nevezték. „Uram, Seregek Ura, te vagy Izrael Istene! Ébredj föl és fenyítsd meg mind  az istenteleneket, a hűtleneket, ne kíméld őket! Esténként visszatérnek és ordítanak, mint a kutyák, s kószálnak a városban” (Zsolt 59, 6-7). – Kutya volt a pogány megnevezése is. „A világ népei hasonlóak a kutyákhoz” – olvashatjuk a Talmudban (uo. 725. old.). 

Ebben az utolsó értelemben mondja Jézus a mai evangéliumban a kánaáni asszonynak: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak." Az asszony válaszát – „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról" – a legtöbben úgy értelmezik, hogy az emberek ott ülnek körben egy asztalnál, s egy kiskutya a gazdája lábainál kéreget, s a gazda néha odavet neki egy-egy falatot. Ám nem erről van szó. A zsidóknál egy lakoma befejeztével az étkezőhelyiséget ki kellett takarítani, mégpedig úgy, hogy össze kellett gyűjteni minden, egy olajbogyó magjánál nagyobb kenyérmorzsát. Nem volt ez kis mennyiség. Gondoljunk a csodálatos kenyérszaporításra, ahol Jézus látta az embereket vendégül. Ott az étkezés után, - nem úgy, mint manapság az erdőkben, parkokban a 21. század állítólag kultúrembere, - az Úr felszólítja apostolait: „Szedjétek össze a maradékot, nehogy kárba vesszen." Összeszedték, s tizenkét kosarat töltöttek meg az öt árpakenyér maradékából, amit meghagytak azok, akik ettek” (Jn 6, 11-12). Nos, ezekre a kenyérmaradékokra, morzsákra hivatkozik a pogány asszony is. 

Napjainkban gyakran sírnak az emberek az élelmiszerárak miatt. Nem vitatom, hogy bizony a milliomosok nyomorba döntik a dolgozó embereket. Mégis most olvastam egy tanulmányt, amelynek értelmében minden osztrák ember 100 euró értékben dob évenként a szemétbe olyan élelmiszert, amelyet tartaléknak vásárolt, majd miután megromlott, hát kidobja. És akkor még nem volt szó az otthagyott ételekről, a pocsékba és kárba ment élelemről. A bécsi Irgalmas nővérek nagy kórházában sok beteg nem kéri az ebédet. Az osztályokról visszahozott levest, köretet – és néha több száz rántott húst – valamikor délután kiosztották a hajléktalanoknak, az éhezőknek. Ma az EU törvények értelmében nemhogy a hajléktalanoknak, de az Intézet majorjában sem adhatják oda a disznóknak, állatoknak. Mindent a szemétbe kell dobni. A cikkhez egy, a bécsi Közgazdasági Egyetemen dolgozó orvos-jogászasszony megjegyezte: „Valamikor gyermekkoromban a kenyér szent dolog volt. A ház ura, amikor megszegte a kenyeret és kiosztotta a családnak, senki nem zavarhatta meg ezt a pillanatot. Ezekben a percekben senkinek sem nyitottak ajtót – még akkor sem, ha maga a király állt volna az ajtóban. Ma az EU törvények értelmében minden koldus éhen halhat, de a kórházi ételt, amely zárt edényekben érkezik vissza a konyhára, amelynek elfogyasztása a fertőzés legkisebb veszélyét sem hordozza magával, embertelennek mondják és szigorúan tilos. Ó felsőbbrendű emberi logika!” 

Az Úr megdicséri az asszonyt. Ugyan mit szólna nekünk, akik sem az éhezőknek, sem a kiskutyáknak nem adhatjuk a morzsákat, hanem kukába dobjuk az ételeket? Ugyan lehet, hogy ezzel jótékonyak leszünk, hiszen a szemétdombon boldogok lesznek a gyerekek és öregek, ha megtalálják …, de ne kísérletezzünk vele megnyugtatni a permanensen rossz lelkiismeretünket. Fejezzük be ennek az egyszerű, nem felvilágosult, nem liberális, nem európai, kánaáni asszonyka a szavaival: Uram, a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.